Koronczi Endre alkotásaiban nem kifejezetten a műtárgy létrehozása, inkább a projektkörnyezetbe ágyazott folyamatok hangsúlyosak. A videót nem műfajként, inkább a megmutatás eszközeként használja. Műterme a természet annak minden szeszélyességével. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

 Somogyi-Rohonczy Zsófia: A honlapodon kalandozva folyamatosan különböző városi és természeti tájakon járunk. Mit jelent számodra a természet?

Koronczi Endre: Kirándulni szeretek, de nem vagyok az a nagyon természetmániás ember. Viszont nincs műtermem sem, így mindig olyan helyeken és körülmények között dolgozom, amikor maga a táj a műterem. Igazi városi gyerek vagyok, ezért számomra megvan ennek a romantikája. A művész értelmiségi szerepkörből való kilépésének, a természetben levés nehézségeinek, az időjárással való szembesülésnek és hegymászó kifejezéssel élve, a kitettség megélésének.

SRZs: Munkáidban médiumként, ön- és gondolatkifejezési eszközként a videó nagy szerepet játszik. A videók nézése lelassulást, egy sajátos ritmust igényel. Mit ad szerinted ez a nézőnek?

KE: Fotót és videót rengeteget használok a munkáim során eszközként, de nem tartom magam se fotóművésznek, se videóművésznek. Az még önmagában nem videóművészet, amikor a videót mint médiumot dokumentálásra használjuk. Itt a megmutatásnak az eszköze, amikor a tájba kikerülő munkámat közvetítem a képeken keresztül. Mindig a megmutatott jelenséget tekintem műtárgynak és nem a videót. A videóim nagy része nincsen megvágva, tulajdonképpen a Megállított tenger is egy végtelen loop. A szálló madarak, a szél fújta homokhullámok, minden mozog a környezetben, csak éppen a tenger hullámzása van megállítva. Ennek az abszurditását, a jelenséget és a látvány értelmetlenségét gondolom műtárgynak. Ezeket a videókat nem lehet „végignézni”, inkább csak állapotokat mutatnak. A néző szabja meg az idejét annak, hogy meddig helyezkedik bele, milyen mélyre süllyed el benne vagy talál helyet magának a látványban. Ez egy más nézői attitűd, mint a Youtube-on való nézegetés.

SRZs: A Ploubuter Park projektedben a városi tér jellegzetességét kiemelve egy külön „fajt” teremtettél. Mik ők és hol jelennek meg?

KE: A városi túlhasználó, túltermelő életmódunk során a szemétből jön létre egy újonnan születő faj, olyan módon, hogy ezeket a könnyű csomagolóanyagokat a szél megfújja, azaz megtölti őket lélekkel. Ekkor elkezdenek egy olyan mozgást végezni, egy olyan táncot járni, mely bármilyen élőlénynek az életjelenségeihez megtévesztésig hasonló lesz. Ennek a megfigyelése, leírása, a különböző mozgástípusok rendszerezése során jön létre a műalkotás. A történet a szabadban kezdődik a mindenki által elérhető megfigyelésekkel. Számtalanszor látunk parkolókban vagy utcán szálldosó zacskókat, melyek a szél irányította gyönyörű táncokat lejtenek. Ezt a jelenséget próbálom rekonstruálni a kiállítótérben a mesterséges szelet keltő kis ventilátorokkal is. A természetben viszont, az igazi széllel való dolgozás közben az időjárás kiszámíthatatlansága és tervezhetetlensége miatt egy végeláthatatlan folyamat indul el, ott minden egyes alkalom újabb és újabb kihívás.

SRZs: Kifejezetten olyan anyagot használsz munkáidban, amiről tudjuk, hogy nehezen vagy egyáltalán nem bomlik le, de csak egy bizonyos ideig, a helyszínre ellátogatók számára látható. Ez tudatos döntés volt?  

KE: 2010 óta kergetem a zacskókat, és nehéz most elképzelni, hogy akkor még mennyire máshogyan tekintettünk ezekre a tárgyakra. Akkor tényleg csak a jelenségre, annak a szépségére koncentráltam. Később váltak a környezetszennyezés szimbólumaivá, és teljesen megváltozott a kontextus a téma körül. 2012-ben módosították a környezetvédelmi törvényt, bevezették a termékdíjat, és azóta a csomagolóanyagok után különadót kell fizetni. Ennek hatására jelentősen megtizedelődött „élőlényeim” egyedszáma. Ez persze nagyon dicsérendő, üdvözlendő folyamat. Az installációimat dokumentáló fotók sokakban felháborodást kelthetnek. A néző csak a sok zacskót látja a tájban, és ez rögtön ráragaszt egy ítéletet a képekre, anélkül, hogy kérdéseket tennének fel. Holott az ökológiai lábnyomom talán attól nő a legjobban, hogy kénytelen vagyok autóval menni a helyszínekre, valamint a fotók nyomtatásának környezeti hatása miatt. Az építkezések során semmilyen szemetet nem hagyok kint a természetben, az anyag szimbolikussága erősebb az erről való reális gondolkodásnál. A Ploubuter Parknak két alapvető összetevője a hitványságot megtestesítő hulladékok és az ezeket életre keltő szél. A zacskó vagy a fólia a test, a szél pedig az őt megtöltő lélek vagy a lélegzet. A levegő, lég, lélegzet, lélek szavak etimológiája is arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire metaforikusan gondolkodunk a légáramlásról egy élő test viszonylatában. A 2019-es A szél mögött film egy mediális ugrás. A film is ezzel a metaforikus gondolatmenettel dolgozik, a kilenc jelenet közül néhány a fóliák mozgásán keresztül mutatja meg a szelet és annak struktúráját, de a fókuszban már sokkal inkább a szél van.

SRZs: Az Extrémalvás projektedhez is egy mindenki által ismert jelenséget használsz. Mitől hatnak a hétköznapi jelenetek mégis olyan bizarrnak?

KE: Az elalvással kapcsolatban mindenkinek vannak jó vagy rossz élményei. Az alvás itt egy talált élethelyzet, illetve egy pszichikai állapot. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a saját akaratunkkal milyen viszonyba tudunk kerülni? Az alvás egy jó példa arra a lélekállapotra, amit a legkevésbé sem tudunk elérni akarattal. Az akarva nemakarás lehetetlensége mutatkozik meg az alváson keresztül. Minél inkább el akarunk aludni, annál kevésbé tudunk. Ezt az ellentmondást, illetve az akaratunk elengedésének nehézségeivel kapcsolatos viszonyunkat próbáltam megformálni. A videók szereplője olyan helyszíneken és környezetben próbál elaludni, ahol jellemzően nem szoktunk. A mostani sikerorientált társadalom azt kondicionálja belénk, hogy az akaratunkkal mindent el tudunk érni. Ha pedig valamit nem tudunk elérni, annak az az oka, hogy nem akartuk eléggé. Ebben a totális frusztrációban soha senki nem érzi magát eléggé sikeresnek, és örökké saját magát hibáztatja. Közben lehet, hogy az akarás elengedése segítene a cél elérésében. Igaz ez az érzékelésre is. Amikor egy nagyon programszerű narratíva ránehezedik valamire, akkor elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azt esetleg egy másik nézőpontból nézzük meg, vagy valami mást vegyünk észre benne.

SRZs: Véletlenszerű összecsengések is vannak a megfigyeléseid és irodalmi szövegek között. Mutatnál egy ilyen szöveget?

KE: Karl Ove Knausgård új könyvében, az Ősz. Évszakokban 100 szót gyűjtött össze. A harmadik szójegyzetben a tengerben, a medúzák között úszó zacskó megfigyelése indítja el a gondolatmenetét. A könyv most jelent meg, tehát ez olyan, mintha az én megfigyeléseimet egy jó évtized múlva valamilyen szinten visszaigazolná. Nyilván a szerző nem tudott az én projektemről, ettől függetlenül ugyanazt a jelenséget figyeli meg, mint amivel én dolgozom. „Mivel a műanyagnak hosszú a lebomlási ideje, mivel a világon óriás mennyiségű műanyag szatyor van forgalomban, és a számuk napról napra nő, és mivel annyira könnyűek, hogy beléjük kaphat a szél, mint egy vitorlába, vagy felkaphatja, mint egy luftballont, a legváratlanabb helyeken találunk műanyag szatyrot.” Kapcsolatba szokták hozni a munkáimmal az Amerikai szépség című film ominózus jelenetét is, amikor a főhős egy garázs előtt kavargó zacskót videóz le. A film időben előbb volt, mint az én munkám, de ebben ugyanúgy egy visszacsatolását látom a játékomnak. Máshol is megszületnek ugyanennek a jelenségnek az értelmezései, ennek az egyszerű szépségére más is rácsodálkozik. Ezek nem referenciák, inkább visszaigazolások és véletlenszerű kapcsolódások.

A szél mögött (trailer):

https://youtu.be/71zFk2u0Zh8

Werkvideo:

https://youtu.be/vcQayxOH6ss

OpenAir installációk:

https://youtu.be/ETpSsS9Pmyc

https://youtu.be/uQAp62zz7yk

https://youtu.be/gZ9if6408Jo

Zacskó:

https://youtu.be/LJDRiV_DU2k