Búcsú Székely Dezsőtől (1936-2020)

Halálhíred a Balatonon ért. A fiad tudatta velem néhány fájdalmas sorban. Mielőtt nekifognék, hogy végső búcsút vegyek Tőled, előveszem első köteted. Füstoszlopok a címe. Nézem a fülszöveg mellé illesztett ifjúkori portrédat, majd rátekintek azokra a fotókra, amelyek 2013 tavaszán készültek az Írószövetségben. Talán tiszta tekinteted az, mely leginkább kifejezi azt az irigylésre méltó lírai mosolyt, melyet évtizedek során érleltél és tártál elénk, tartást és reményt nyújtva. „Borsod megye egyik »legsötétebb falujában«, Bükkaranyoson születtem – bemutatkozásképpen így vallottál magadról. – Tízéves koromban elszakadtam a szülőföldtől: Miskolcon, Sárospatakon, majd Mezőkövesden végeztem iskoláimat a diákotthoni ellátás ellenére is nagy nehézségekkel.” 1957 koratavaszán érkeztél Budapestre. Néha-néha meglátogattalak Újpesten. Mindig zavarba hoztál azzal, hogy köszönetet mondtál a közlésért vagy dicsérted főszerkesztői munkámat, talán valamelyik írásomat is, így mihamarabb másra tereltem a szót, leginkább a költészetedre. „Első irodalmi próbálkozásom tíz éves koromból való – mesélted olyankor. – Az ifjúság legszebb, leglázasabb éveiben szinte egyetlen sort sem írtam: futballoztam. Talán a sport különleges varázsa okozta, hogy sorsom szeszélyes és tekervényes útján oly késve érkeztem el a költészethez.” Korai verseidet az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Jelenkor, az Alföld közölte. Füstoszlopok című bemutatkozó köteted hét esztendő verstermésének válogatása volt. „Bár a füstoszlopok és tűzfalak árnyékában élek, »őshazámhoz«, a bükki tájhoz örök kötelék szorít: életemnek legelső örömeit és keserűségeit ez a föld adta. Odahaza nemigen akadt olvasnivaló a Biblián kívül. A nagymamám vásárolt nekem ajándékba egy Petőfi kötetet 1948-ban, a centenárium évében. »Fiam, erre nagyon vigyázz!« – mondta, amikor a kezembe adta. Attól fogva azt olvasgattam, sok verset megtanultam kívülről.” Szellemi gyökereid révén az égre is bátran pillantottál, folyamatosan rácsodálkoztál az élet profán megnyilvánulásaira. A költészet beavatottjainak magabiztosságával kerested a részben az egészet, a megfoghatóban a megfoghatatlant, az elmúlóban a végtelent. „Látványosságtól mentes, egyszerű volt eddigi életem útja – írtad Viharszünet című köteted fülszövegében –, hiszem, hogy egyszerűek, érthetőek verseim is. Egyszerűeknek alkottam őket, mint az asztalos az asztalt, melyen ott áll a vázában a virág, szerelmünk arcképe, vagy üvegben a bor s tálcán a kenyér – szenvedéseink s harcaink gyümölcse: az éltető élet.” Megszólítottad a gyerekeket is, írtál verses mesét, sok-sok gyermekversedből Süt a nap, süt a pékcímmel jelent meg egy csokorra való. Csak arról szóltál, ami számodra fontos volt, ami a lélek legmélyéről tör felszínre, amit „a szív szemével” láttál önmagadban és a világban. Nem véletlenül adtad egyik kötetednek az Embertől emberig címet. „Soha semmilyen költői csoporthoz nem kívántam tartozni, noha lett volna rá lehetőségem nem egyszer – mesélted. – Beláttam, hogy aki benne van egy körben, az mindig könnyebben érvényesül, talán éppen ez tartott vissza: nem az érvényesülés vágya fűtött, hanem a legbensőbb lírai mondanivalóm. A másik ok, ami visszatartott, hogy a vers megszűnik versnek lenni, ha szolgálatba lép. Én nem gondolhatok írás közben arra, hogy mások mit várnak el tőlem. Ezért inkább hosszú tömött sorokban menetelek egyedül: én-önmagam.” Szerkesztőként is sokat tettél azért, hogy hétről-hétre legyen szellemi tápláléka az olvasóknak, s hónapról hónapra írott új verseid engem mindig kizökkentettek a szerkesztői munka szürkülő egyhangúságából. Társad volt jóban és rosszban a feleséged, Katalin, akivel akkortájt tartottátok az aranylakodalmatokat, amikor még rendszeresen meglátogattalak benneteket. Büszkén mutattátok unokáitok fényképeit. Hatgyermekes református családban születettél, gyermekkorod óta alapvető zsinórmérték volt számodra a hit. Mikor az istenélményről meséltél, Pál apostol Timóteushoz írott sorai jutottak eszembe: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Egyik köteted fülszövegében pedig ez áll: „Szeretném, ha a vers menedékház lenne az ember számára, aki mindig menekülni kényszerül valami elől.” – A költészetedből épült menedékház ma nyitva áll bárki számára.

Borbély László