„– Maga a beteg? – kérdeztem tőle.

– Igen, én vagyok, és csak ez volt az utolsó kívánságom, hogy meggyónhassak.

Nem beszélhettem vele többet, elvégeztem a szertartást és kijöttem a füsttől bűzös kunyhóból.

– Mehetünk! – szóltam az emberekhez.

– Kész van, tisztelendő úr? – kérdezte a haramiavezér.

– Készen.

– Akkor menjünk – köszönjük a fáradságát.

A betyárok egymásután emelték kalapjaikhoz kezeiket és szótlanul megbillentették azokat. Újból bekötötték szemeimet és ugyanazon a kanyargós utón vezettek kifele. Közel lehettünk már a nádas végéhez, ahol a kocsi várakozott reánk, mikor az éjjeli csendet egy hatalmas dörrenés reszkettette meg.

– Mi az? – kérdeztem meglepetten és akaratlanul a szememen levő kendőhöz kaptam.

– Ne vegye még le tisztelendő úr! Semmi, szólt nyugodtan a betyár, aki a nádasból vezetett kifelé, most halt meg a beteg!

Hazáig egy szót sem bírtam kivenni a haramiavezérből.”

„Kutyakaparóci csárda / Körül van zsandárral állva, / Körül-körül, környes-körül, / Csak [...] fogták körül.”

„Zavaros a Tisza, / Nem akar apadni, / Az a híres [...] / Átal akar menni. // Átal akar menni, / Csikót akar lopni, / Kecskeméti nagy vásáron / Pízt akar csinálni. […] Harangoznak délre, / Féltizenkettőre, / Hóhér mondja: / – [...], / Álljál fel a székre. – // Kiapadt a Tisza, / Csak a sara maradt, / Meghalt szegény [...], / Csak a híre maradt.”

„Jaj Istenem, ugyan mit csináljak, / Megadjam-e magam a zsandárnak? / Ha megállok, talpig vasba vernek, / Hogyha elszaladok, fejbelűnek! // Isten hozzád, Kötegyán faluja, / Már én többet, nem leszek lakossa, / Teremhet mán ződ füvet lapossa, / Míg az én két lábam letapossa.”

„Bujdosónak kín az élte; / Reszket, ha levél zörög: / Felvont sárkányt vesz kezébe, / Hajtja éh: »megállj, görög!« / Varjú mind’ kiséri: »kár!... / Fennakadsz te, szép betyár!« / »Hess, madár!«”