A déja vu és a véletlen mágiája után mostani írásom akár ugyanannak a gondolatmenetnek a folytatása is lehetne, de a véletlen úgy hozta, hogy az előző kettőhöz hasonlóan most is egy aktualitás hívta elő a témát. A napokban jelent meg ugyanis Marek Bieńczyk Melankólia. Kik már sosem találnak a vesztett üdvre című esszéje Pálfalvi Lajos kitűnő fordításában. A lengyel esszével egyébként is elfogult vagyok, értékrendemben a legfelső polcra kerülnek.

A karcsú kötet mindössze százötven oldalon foglalja össze, hogy koronként miként változott a melankólia megítélése, elsősorban Robert Burton The Anatomy of Melancholy című nagyszabású monográfiáját véve alapul. A téma összefoglalójában Burton szinte minden korabeli tudományágból merített, legyen az pszichológia, orvostudomány, asztronómia, meteorológia, teológia, asztrológia vagy démonológia. Definíciója lényegében máig érvényes: „A melankólia, a jelen értekezés tárgya, lehet lelkiállapot vagy megszokás következménye. Lelkiállapotként, a melankólia olyan átmeneti érzelem, amely a legkisebb bú, bánat, szükséglet, betegség, baj, félelem, gyász, érzelem vagy az értelem megzavarásakor jelentkezik, a gond, elégedetlenség vagy gondolatok bármely formája, amely kínt, unalmat, elnehezedést és a lélek felzaklatását idézi elő, bármilyen módon ellentétes a vidámsággal, az örömmel, a jókedvvel, az élvezettel, amely konokságot vagy ellenszenvet okoz. Hasonlóképpen és helytelenül melankolikusnak hívjuk azt, ami unalmas, szomorú, savanyú, idomtalan, rosszakaratú, magányos vagy elégedetlen. Ezektől a melankolikus diszpozícióktól senki élő nem szabadulhat, sem a sztoikusok, sem a bölcsek, sem a boldogok, sem a türelmesek, sem a bőkezűek vagy isteniek nem vonhatják ki magukat befolyása alól, bármilyen összeszedett is, előbb vagy utóbb, megérzi hatását. A melankólia ebben az értelemben a halandók egyik ismertetőjele. A másik melankólia, amelyet tárgyalni fogunk, szokás, komoly betegség, egy meghatározott hangulat, ahogyan azt Aurelianus és mások hívták, nem tévelygő, hanem állandósult: mivel régóta növekedett, mostanra (bármilyen kellemes vagy fájdalmas) a szokások részese és szinte lehetetlen megszabadulni tőle.”

Marek Bieńczyk szerint „a melankólia veszélyes tükör az interpretáció számára; az ismétlés szférájában nyüzsögnek körülötte az értelmezések, ezek néha olyan terméketlenek, amilyen terméketlen csak tud lenni a melankolikus ismétlés. Mindig ugyanaz a visszfény, amelynek nem láthatunk a mélyébe, és ahol különös emelkedettség és meghatározatlanság keveredik a fogalomba; a melankólia nagyon erősen – talán kizárólagosan – allegorikus diskurzust kényszerít ki belőlünk önmagáról.”

Könyvének legfőbb erénye, hogy az olvasót arra biztatja, nézzen körül, hagyatkozzon a saját megfigyeléseire, merre fejlődött a fenti definíció. Mi minden került hangsúlyos szerepbe abból a hatalmas tárházból, amit már a szakirodalom könyvtárnyira duzzasztott. Lényeges szempont, hogy „mindig van a léleknek egy olyan tartománya, ahová senkinek nincsen belépése. E tartomány »befelé« tágul; minél erősebb a külső szorítás, annál kijjebb tolódnak a belső határok.”

Albrecht Dürer Melankólia I. című rézmetszete 1514-ből való, középpontjában a töprengő angyal, a melankolikusok alakmása azt mutatja, hogy elfordulnak a világtól, a civilizáció mindmegannyi rögzült eredménye kérdésessé válik számukra, a tudás, az éleslátás vitathatatlan képessége pedig a magányos, a közélettől visszahúzódó ember birtokába kerül.

Könyveket írtak róla. A metszet maga a tömény szimbolizmus, rejtvényeivel a végtelenségbe vesző időkig nyújt táplálékot a gondolkodásra vágyó elmének. Marek Bieńczyk sem tudja megkerülni, azonban egy másik alkotással foglalkozik részletesebben: „A melankolikus arc viszont kifürkészhetetlen, azonosítatlan maszk, gipsz, tömb. Vessünk egy pillantást a melankóliáról szóló számos könyv borítóját díszítő, Fiú kék kabátban című Modigliani-portréra, nézzük meg még egyszer, hisz a fiú nem néz ránk, nincs pupillája. Az az érzése az embernek, hogy ezt az arcot, ezt a tenyérrel megtámasztott, odakent arcot egyetlen rántással, egyetlen, nem is túl határozott mozdulattal (a fül tájékán kell megfogniuk az ujjaknak, baloldalt a nagyujj, jobboldalt az egész tenyér) olyan finoman le lehetne választani a fejről, hogy biztos nem is fröcskölne a vér. És akkor megnyílna előttünk az egész kékség: a pupilla nélküli szem kék nyílásai, az a két rés a fiúarc maszkjában feltárná eredetét, a kemény homlok és az arc alatti elem kék tengerét: a látás elemét.” (A festmény írásom illusztrációja.)

A példatára ezt követően merészen kiszélesedik, Jan Jo Rabenda McDonald’s a frankfurti reptéren című szonettjét idézi és elemzi. Közben arra biztatja az olvasót, hogy szélesítse ki fantáziáját mai helyszíneken hétköznapi élethelyzeteinkre. Amit könnyűszerrel meg is tehetünk: el tudjuk képzelni, hogy immár nemcsak egy erdőben, egy barlangban vagy egy kerti padon merülhetünk melankóliába, hanem egy nyolcórás várakozás közben a reptéren is, miközben a le- és felszálló gépeket nézzük, és a napi hírek hatására pusztító utópiák járnak a fejünkben.

Kontra Ferenc