Megteremtette az emojit, a huszadik évben megpihent
Voltak idők, amikor komolyan meg kellett szenvednünk azért, ha valamilyen érzelmet akartunk kommunikálni az üzenetváltásokban. A kettőspontot és a zárójel csodáját persze a kilencvenes években is ismerte mindenki, akit számítógép közelébe engedtek, valószínűleg ez az egyszerű, virtuális érzelemkifejezés ekkor sem hozott lázba senkit. A digitális műveltséget ekkoriban az jelezte, ha valaki bonyolultabb arcokat, az alapérzelmek kifejezésén túlmenő formákat tudott legyártani. Feltehetően egy egész generációnak ez az igény tanította meg a Control-, az Alt- és a Shift-billentyűk használatát: olyan figurákat hoztak létre, mint például a karjait széttáró, fejét megdöntő szmájli (ezt némely hírportál a mai napig használja a közösségimédia-felületein). E fejlődés lényege az volt, hogy a pálcikákat, az egyszerű írásjeleket megtöltsék valamiféle emberséggel, olyan komplex érzelmi világgal, amivel a pontok, vesszők, de talán még az állatok sem rendelkeznek. Legalábbis így szeretünk erre az időszakra gondolni: a kilencvenes években az ember megszállta a technikát, beköltözött a kettes számrendszer steril világába, beette magát a kábelek egyszerű jelei mögé, és megszólította, amit a csipek között talált. Adott volt a technika, amit az ember formált meg, a felhasználók pedig minduntalan próbálták még jobban a saját képmásukra formálni.
Ez a teremtő szándék, ami lényegében mára eltűnt abból a kommunikációból, amit az írott üzenetváltó alkalmazásokban gyakorlunk. Amennyire komplexszé váltak az emojik, a hozzájuk társított erőfeszítés olyannyira eltűnt. Emlékszem, még általános iskolai éveim során az informatikatanárunk papíron nyomtatva osztotta ki, hogy milyen emoji létrehozásához milyen billentyűkombináció szükséges: ezek persze helyenként annyira kezdetleges figurák voltak, hogy ahhoz is külön leírás kellett, hogy megértsük: mire gondolt voltaképpen a költő, amikor ezt létrehozta. Gondoljunk csak erre a jelre: <@:-), ha most nem írnám ide, hogy ez egy süveges, kócos, mosolygó arc, akkor valószínűleg ön se találná ki. Ugyanakkor az előbb említett teremtőszándék mellé – éppen e megfejtési nehézség miatt – társult egy olyan interpretációs kreativitás, ami egy műalkotás befogadásához volt hasonlatos. A befogadó az ilyen jelekhez hasonlóan állt, mint a kritikus egy prózához vagy vershez, nemcsak az alkotás létrehozójának, hanem az értelmezőjének is kihívást jelentett az emoji. Ha azt kéne megfogalmazni, mit tett a közösségi média forradalma az emojikkal, legérzékletesebben úgy tudnám kifejezni, hogy szappanoperásította. Bármely chatalkalmazásban előkészített, képileg gondosan kimunkált figurákkal találkozunk, csak egy kicsit le kell görgetnünk, hogy megleljük, ami nekünk kell. A közösségi média így ezeket az érzelemkifejezésre szánt jeleket mindenki számára befogadhatóvá, egyszerűen hozzáférhetővé tette, az emojik világával nincs munka, a feldolgozási sebesség felgyorsult, az emojival folytatott kommunikáció azzal egyenértékű, amikor egy fáradt, dolgozó ember hazaér munkából, és csak ki akarja kapcsolni az agyát. Az emoji így lényegében a 2010-es évekre nem az internetes kommunikáció felfedezéséről, megteremtéséről szól. A kommunikációval nem a képmásunkra formáljuk a technikát, hanem egyszerűen, akár egy szappanoperával, kikapcsoljuk az agyunkat. Az emoji-fejlődést így kifejezhetjük a teremtés és a megpihenés szimbólumával. Az Istentől mindössze az különbözteti meg az embert, hogy Isten e kettőt – akár a nappalt az éjszakától – szét tudta választani. Az ember számára – ha az internetes kommunikációt vizsgáljuk – mind a teremtésnek, mind a megpihenésnek az emoji a legszemléletesebb jelképe. Isten megteremtette a Földet, a Napot, a Holdat, a fákat, a növényeket és minden lényt, majd egy napig nem foglalkozott semmivel, amit teremtett. Az ember megteremtette az emojit, az emojival érzelmeket teremtett a chatablakokra, majd húsz év alatt lassanként megtanulta kikapcsolni az agyát, megpihenni a chatelésben. És közben végig emojikat írt.
Sarnyai Benedek