– Csináltattunk DNS-tesztet – mondja a barátom, akit már jó régen ismerek, és tudom, ő soha nem hitt az efféle marhaságban, ráadásul még pénzt is kell érte fizetni, hát ez igazán nem az ő stílusa. Még arra is emlékeszem, hogy nevetett az unokatesóján, aki évekkel ezelőtt már megrendelte ezt a tesztet negyvenkilenc euróért.

– Én negyvennyolc euróért megmondtam volna neki az eredményt – vigyorgott akkor a barátom –, s ő megspórolhatott volna egy egész eurócskát!

Ezek után persze hogy meglepődöm.

– Az asszony akarta – szabadkozik a barátom. – Volt egy akció, hogyha ketten rendeljük meg a cuccot, akkor jóval olcsóbb, így hát belementem.

– És?

– Ne is kérdezd – feleli elsötétedő arccal, de mégis vidám hangon. Megjátszott vidámság ez, látom én.

– Miért? Csak nem vagy afroamerikai?

Ezen kicsit nevetni kell. Fehér asztalnál ülünk amúgy, át- meg átjárunk egymáshoz hébe-hóba. Most éppen hébe, vagyis ők hívtak meg magukhoz.

– Azóta nem jól alszik – válaszol barátom helyett a felesége. – De mondd csak el te.

– Kiderült, hogy nem az vagyok, aki voltam. Belőlem a jobbik rész kihalt.

Mindnyájan elkomorulunk, csak ő heherészik továbbra is.

– Miért idézgetsz Aranytól? Ráadásul pontatlanul? – töröm meg a csendet.

– Azt hittem, hogy fele részben vagyok ez, másikban meg amaz – feleli sejtelmesen.

Mi persze pontosan tudjuk, mire gondol. Itt, a Kárpátok koszorújában senki sem mehet biztosra a felmenői tekintetében. Mégis mindenkinek van egy elképzelése arról, kik lehettek az ősei. Pedig csak a nyelv a fontos. Ki is mondom hangosan:

– A nyelv a fontos. Hogy magyarul beszélünk.

– Tudom, tudom – mondja gyorsan. – A magyar nyelv, a kultúra, a néptánc, az énekek… Szilveszterkor sírok, ha felcsendül a Himnusz. Na de ha kiderül, hogy te nem felerészben vagy amaz, hanem teljesen, akkor mit csinálsz?

– Semmit sem csinálok – mondom kicsit idegesen. – Mit tudnék tenni? Miért, konkrétan mi derült ki?

– Csak annyi, hogy én egészen az vagyok – nyomja meg a szót.

– És akkor mi van?

– Más volt az apám, érted?

Nagy hallgatás megint. Mit lehet erre mondani?

– De szerettek, nem?

– Nyilván. Gyönyörű gyermekkorom volt.

– Hát akkor?

– Akkor semmi. Egy világ dőlt össze. Azt hittem, a szüleim a tökéletes házaspár. Akik mindig egymást szerették.

– Te is tudod, hogy ez illúzió. Olyan sosincs, hogy valaki ne jöjjön közben. A hűség a fontos, meg a kitartás. Az egymás megbecsülése.

– Jó, jó, nem kellenek a közhelyek. Ezt én mind tudom. De akkor is….

– És kiderült… hogy ki volt… az igazi? – kérdezem.

– Jó barátunk volt az illető. Családi barát. Olyasmi, mint amilyen te vagy minekünk – feleli, és sandán néz, de én nem veszem a lapot.

– Ezek szerint ismerted?

– Annyira, hogy néhányszor ő öltözött be Mikulásnak, mikor kissrác voltam. Gyakran eljöttek hozzánk a feleségével, és mindig azt a parancsolatot idézgette, hogy tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön! Azt sosem mondta – és itt barátom felemelkedett a székből, és ujját fenyegetően a feje fölé tartotta –, hogy más feleségét meg ne kívánd!

Hazafelé megpróbálok okosakat mondani az asszonynak. Hogy ez a szép új világ mindent elront, meg, hogy régen milyen jól megvoltunk internet és okostelefon nélkül, és már Horatius is megírta: „Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink…”

– Tudom – fordul velem szemben a feleségem, és folytatja: – „Jobb tűrni, akármi lesz.”

Majd kihagy néhány sort, és a lényegre tér: – „élvezd, míg teheted: holnapokat, Leuconoe, ne várj!”

Melegség telepedik a szívemre. Milyen jó, hogy ennyire egyformán gondolkodunk, egyformán érzünk! Mit nekünk, mit hoz a jövő, és mi volt a múlt! Carpe diem, csak ez a fontos!

Örömömben fütyörészni kezdek, és mindenféle vidám szamárságon töröm a fejem, mikor egyszerre csak megszólal a feleségem:

– Azért én mégis megcsináltatom a DNS-tesztem! És ha te nem akarod, hogy a tiéd is meglegyen, akkor neked természetesen nem kell – és rebegteti a szempilláit. – Hátha kiderül rólunk is egy és más.

Így történt hát. Beküldtük a nyálmintát, és várjuk az eredményt. Azóta nem alszom én sem. Mert az ördög sem alszik. Mert az FBI is ezt az adatbankot használja. Mert mi van, ha kicserélték valaki máséval? És mi van akkor, kérdezte egy rokonom, ha előtte smároltál egy kínaival? Mondjuk ez a veszély engem nem fenyeget… De mégis, ha tényleg eltévesztik? Összekevernek egy körözött terroristával? És aztán éjszaka, álmomban állig felfegyverzett kommandósok repülnek az ablakon keresztül a szobánkba…?!

Az lett a vége, hogy elköltöztünk hazulról. Címűnk titkos, nevemet megváltoztattam, ne is keressetek! Feleségem nehezen egyezett bele ezekbe a dolgokba, de végül mégiscsak velem tartott. Most éppen egy plasztikai műtétre készülök, egészen másképpen fogok kinézni, még az anyám sem ismerne rám, ha élne, hehe. Rajtam ti nem fogtok ki, soha nem találtok meg engem! Már csak ez tart lázban, ez foglalkoztat. Minden mást elfelejtettem. A verseket, amiket szerettem, azokat is mind egy szálig. Csak néha ugrik be ez a verssor: „Nem az vagyok, ki voltam egykor…” Vajon ki írhatta?

Gáspár Ferenc