Ayhan Gökhan írása Ughy Szabina A gránátalma íze című regényéről

Ughy Szabina neve elsősorban két verseskötete (Külső protézis, 2011; Séták peremvidéken, 2015) miatt lehet ismerős számunkra, most azonban különleges hangulatú regénnyel jelentkezett, amiben szintén megmutatkozik költői látásmódja, hiszen nagyon pontos megfigyelő, elsőre talán jelentéktelennek tűnő, apró mozzanatokból építi fel a cselekményt, rajzolja körül karaktereit. A regény középpontjában manapság nagyon aktuális kérdések állnak: hol vagyunk otthon, megtalálhatjuk-e önmagunkat a saját hazánk határain túl, illetve tartozunk-e valamivel az itthon maradottaknak. Ughy Szabina könyve egyfajta coming of age-történet, aminek egyik legfőbb kérdése talán az, hogy mikor is válunk igazán felnőtté: ha megpróbálunk saját otthont teremteni, elszakadni a gyerekkor helyszínétől, és egyedül boldogulni egy távoli, ismeretlen világban, vagy ha hajlandóak vagyunk szembenézni azzal, amit magunk mögött akartunk tudni, és felelősséget vállalunk a múltunkért és a ránk bízottakért.

A könyv szerkezetileg három részből áll, amiben az elbeszélésmód is jelentősen változik. Az első, Cataniában játszódó részben a mű főhőse, Barbara a 101 dolog, amit ki kell próbálnod Szicíliában, mielőtt meghalsz című útikönyv szerzőjeként anyagot gyűjt készülő könyvéhez, de ehelyett többnyire csak pihen és teljesen belefeledkezik az olasz életérzésbe. Ennek a fejezetnek a hangvétele a legszemélyesebb, nemcsak azért, mert egyes szám első személyű az elbeszélésmód, hanem azért is, mert a főhős itt engedi magához a legközelebb az olvasót, itt tudunk meg a legtöbbet róla, a személyes útkereséséről, problémáiról. Egyértelmű, hogy itt van a leginkább otthon, itt jut a legközelebb saját magához. Az olasz hétköznapokat, a Limoncellót iszogató erasmusos egyetemisták és a napbarnított bőrű olasz amorózók világát bemutató rész akár egy könnyed nyári olvasmány is lehetne, ha nem követné a második fejezet, ami visszarángatja Barbarát a szürke magyar valóságba. Anyja ugyanis hazahívja, mert egy rossz hírt kell közölnie vele: rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála.

Egyébként a mű címe is nagyon találóan utal erre a kettősségre: első olvasatra azt hihetnénk, hogy egy élvezetes, könnyed útiregényről lesz szó, azonban hamar rájöhetünk, hogy a gránátalma Perszephonéra és az anya-lány viszonyra utal nagyon találóan, hiszen a mitológiai történet szerint Hádész elrabolta Perszephonét, majd megetetett vele egy gránátalmát, ezért Perszephonénak az év harmadát az alvilágban kellett töltenie, elszomorítva ezzel az anyját, Démétért.

Barbara hazatérve szembesül a múltjával és a magyar valósággal: az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód nagyon jól mutatja, hogy a főszereplő külső szemlélőként követi az eseményeket, hogy el szeretné távolítani őket magától. Próbál minden erejével az olaszországi emlékekre és Szicíliában maradt barátjára koncentrálni, de a férfitól csak megkésett üzenetek érkeznek, és egyértelművé válik, hogy ez a kapcsolat ebben az új helyzetben nem fog működni, az érzések elhalnak, mint egy rossz földbe átültetett virág. Azonban Barbarának lehetősége nyílik arra, hogy magába nézzen, hogy rendet rakjon a múltjában, mint a lakásban, ami üresen maradt, amíg az anyja kórházban volt. Mintha nem is csak Barbara édesanyján végeznék el a szükséges vizsgálatokat és a műtétet, hanem a kettejük kapcsolata is átesne egyfajta életmentő beavatkozáson.

Ebben a fejezetben a lenyűgöző olasz tájak szépsége helyett tökéletes belső panorámát kapunk, ami sokszor korántsem szép és megnyugtató, viszont elengedhetetlen a tisztánlátáshoz és ahhoz, hogy a főszereplők tovább tudjanak lépni. Az, hogy pontosan hova, kiderül az utolsó, harmadik fejezetből. De a legfontosabb talán az, hogy önmagukhoz.

(Orpheusz Kiadó, 2018)