December 5., a talaj nemzetközi napja alkalmából

A talaj problémáját a magyar közbeszéd csak az utóbbi három évben fedezte fel újra. Kellett hozzá az első igazán aszályos esztendő: 2022-ben az egész ország megfigyelhette, mi történik akkor, ha az esőzés abbamarad májusban, és csak Szent István napján érkezik meg újra. Mintha egész Magyarországot megpirították volna, és mindannyian láttuk, hogy ez olyan, mint egy temetés: ami egy emberi arcon a szürkeség, az a növényzeten a barnaság. A temetés pillanata készületlenül ért minket. Mi voltunk az a rokon, akit utoljára értesítettek: igen, a növényzet kiveszett a nagy hőségben. Már hosszú ideje küszködött ugyan, volt kórházban is agyvérzéssel, de erről nem kellett tudomást vennünk. Köztünk élt, ezt megszoktuk, és jó volt az a világ, amikor nem kellett figyelni rá, elég volt csak nyugtázni: igen, ő is ezen a világon van, ahogy mindannyian, de nem kell se szóba elegyedni vele, se megsimogatni, teszi a dolgát úgy, ahogy mi. Tisztára, mint egy Amerikába szakadt nagybácsi. Három évvel ezelőtt viszont meg kellett tanulnunk: az érzetünkkel ellentétben a talaj és vele a növényzet nem vándoroltak külföldre. Itt vannak, minden lépésünkkel elkísérnek minket, és bár többnyire csöndesen viselkednek, néha jólesik nekik, ha észrevesszük őket. Különösen akkor, amikor szenvednek: nincs más ezen a világon, akinek beszélhetnének a bajaikról, tetszik vagy sem, egyedül mi tudunk segíteni rajtuk.

Így indult hát a dolog, tudomásul vettük, hogy a talaj szenved. A kérdés adta volna magát: miben tudunk segíteni neki? A diskurzus azonban meglehetősen hamar elfordult ettől a kérdéstől, jelenleg pedig úgy teszünk, mintha egy prevenciós akciót akarnánk megtervezni. Ismerős lehet sokunknak a helyzet: egyik barátunk gyászmunkát végez szakítás után, mi pedig azt hisszük, akkor tudunk leginkább hasznára lenni, ha elemezzük helyette a helyzetet. Ilyenkor visszatekintünk, emlékeket idézünk föl benne, mit lehetne másképp csinálni legközelebb, és leginkább: ki volt valójában a hülye? Ő vagy a partnere? És mit lehetne tenni legközelebb, hogy se magát, se a másikat ne hülyítse? A talaj körül kialakult diskurzus is ebbe az irányba látszik elmozdulni: valójában mi voltunk a hülyék, vagy a természet? Mert egy valami biztos: az az aszály, ami most van, nem normális vagy fenntartható, kell tehát lenni a világon egy idiótának, aki miatt ez az egész elkezdődött. Volt ugyanis egy társadalmi szerződés a talaj és Magyarország között: a gazdák megművelik a talajt, az cserébe ellát minket élelemmel, és mindketten jobban és a végén kölcsönösen jobban érezzük magunkat. Ez felmondódott. Azért használom ezt a magyar nyelvhez nem illő szenvedő szerkezetet, mert nem világos, ki mondta fel. Nem volt se egyoldalú, se közös megegyezés. A szerződés egyszerűen csak megszűnt, és akármelyik fél akarná megújítani, nem fér hozzá.

A diskurzus így pánikszerűen rendeződött a meghülyítés kérdése felé. Ha egy viszonyrendszert nem lehet megújítani, csak a jobb érzés okán tegyünk úgy, mintha a hülyítés fogalma felől le lehetne vonni tanulságokat a jövőre nézvést. Arra az esetre, ha a jövőben találkoznánk még földdel, vagy bármilyen növénnyel, ami megterem benne. A diskurzus pedig ugyanúgy fog zárulni, mint egy baráti beszélgetés szakítás után: rendben, mi is elcsesztünk dolgokat, de a legfőbb tanulság mégiscsak az, hogy a kurva anyját a talajnak, amiért nem szólt előbb, ha baja volt! Ezt persze megbeszélhetnénk vele, csak ő sajnos nincs jelen – legalábbis így érzékeljük.

Ez a premissza pedig azért hibás, mert a talaj, a föld és minden benne termő növény itt van. Ugyanúgy nyomon kíséri minden lépésünket, mint amikor nem vettünk róla tudomást. Szenved, és abban a fázisban tart, amikor nem arra van szüksége, hogy a hülyítéseken vitatkozzunk. Néha elég lenne csak megállnunk, leülni vele, és megkérdezni: voltaképpen mi is a baja? Aztán hagyjuk ventilálni, mielőtt elkezdjük helyette elemezni a problémáit!

Sarnyai Benedek