Kelemen Erzsébet írása L. Simon László Körbejárni a hazát című kötetéről

Susan Sontag több mint két évtizeddel ezelőtt jelentette ki, hogy nem irodalmi kultúrában élünk. Azóta óriási változások történtek az infokommunikációs világban. Gondoljunk csak a felgyorsult információcserére, az internetre, e-bookra, a rövid, klipszerű költeményüzenetekre, az sms-versekre, az olvasási szokások megváltozására. „Korunk láthatólag újabb és újabb drámai erejű paradigmaváltásokat kényszerít rá alkotóra és befogadóra, programozóra, tartalomszolgáltatóra és felhasználóra”: kultúránk mediatizált térben zajló kultúrává vált – írja L. Simon László a Körbejárni a hazát című esszékötetében (2017). S az Irodalom, könyvkiadás, olvasás Magyarországon című fejezetben részletesen is feltárja a problémákat (lásd a nyomtatott folyóiratok támogatásának kérdése, a könyvkereskedelmi rendszer tarthatatlan helyzete, a magyar kulturális intézményrendszer zsugorodása, a kulturális élet színvonalesése), s szól arról, hogy a kialakult új helyzetet miként súlyosbítja a nyilvánosságot mesterségesen alakító médiumok gyakorlata, a monopolhelyzetű műsorok kontraszelektív, a befogadók fogyasztási szokásait erősen befolyásoló módszere. A globális liberális-szabadpiaci világunkban a haszonelvűség került a középpontba, az erkölcsi-szellemi fejlődésben egyre kevesebb szerepet játszik a könyv. A nagyregény, a klasszikus irodalom veszített a népszerűségéből és a szórakoztató írásokra, a ponyva- vagy népszerű irodalomra van egyre inkább igény. Sőt, a fiataljaink – mutat rá L. Simon László Az irodalmi szervezetek szerepéről című esszéjében – magyarul-angolul fantasy irodalmat olvasnak, ami „nem csupán a mi nemzeti irodalmi kánonunktól, hanem a fantasy irodalmat megszülő nyelvi közegtől, azaz az angol-amerikai költészet és próza poétikai hagyományaitól és szerepétől is fényévnyi távolságra van.”

A magyar oktatásban jelenlévő problémák is L. Simon László gondolatmenetét igazolják: a szövegértési kompetenciát erősíteni kívánó iskolai tréningek, feladat-összeállítások, az úgynevezett jó gyakorlatok elfeledkeznek arról a tényről, hogy az olvasás és annak megszerettetése lenne/lehetne a legerősebb kompetenciaerősítő mozzanat. De ha a kritikusaink és magyartanáraink azon vitatkoznak, hogy Jókai-mű vagy Harry Potter legyen-e a kötelező olvasmány, vagy hogy az utóbbi művet már alsó tagozatban tanítsuk-e a tanulóknak (az L. Simon László által ajánlott Lengyel Dénes Régi magyar mondák, a Móra Ferenc-mesék, az Andersen és Grimm művek helyett – Figyelő 2018/37, 72.), akkor tévútra kerül ismét minden kezdeményezés.

Kultúránk valóban mediatizált térben zajló kultúrává vált. L. Simon László viszont ebben a mediatizált térben is ugyanolyan fontosnak tartja a kultúrpolitikát, s Esterházy Péterrel ellentétben vallja, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után is az irodalomnak van oka és célja: a nemzeti karakter megőrzése és az európai vagy világirodalmi erejű-értékű művek megalkotása.

L. Simon László esszékötete önéletrajzi ihletettségű: a déd- és nagyszüleinek, szűkebb családjának, saját életének egyes elemei, így például a gyermekkori színterek, a közös nagycsaládi összejövetelek, a szűk család misztériuma, az íróvá, költővé válás állomásai is feltűnnek az elmélkedő-eszmélő, kereső-kutató, sorsot-életet feltáró írásaiban. S ehhez kapcsolódik a gyermekkora óta jelenlévő vágy: Körbejárni a hazát. „Eljutni a legkisebb faluba is.” Vagy Kőrösi Csoma lelkesültségével csupán gyalog körbejárni azt a megyét, amivel „egy életre eljegyezte” magát.

A szülőföldjét bejárva a gyökereket keresi. A kötelékekről ír. „Azokról az eltéphetetlen szálakról, amik tradíciókká fonják a múltat, amik összekötnek bennünket elődeinkkel és utódainkkal” (Schmidt Mária). A földről szól, az Örökségről, „a tengerként hullámzó, haragos szőlő”-ről, ami édesapja halálával feladatként az ő vállára került: „Örökség a föld, örökség a feladat, örökség a mások által megkezdett és befejezhetetlen élet is” – vallja a nyitóesszéjében. Az író kacskaringós utat járt be, hogy megtalálja identitásának alapját, elfogadja feladatát. Bár tiltakozott, lázadt Isten szándéka ellen, és nem akart azonosulni apja világával, de ráébredt, hogy nem válhat az örökséget elpazarló perszészi alakká: az identitását, a gyökereit őriznie kell, azt a földet, amit a politikai hatalom által megfigyelt sárbogárdi születésű dédapának, Huszár Gábornak elkobzott birtoka után a család a kárpótlási jegyekből vásárolt meg.

A Kulturális Európa című esszéjében az identitáskérdéssel részletesebben is foglalkozik. Kiemeli, hogy a társadalmi együttélés keretei kulturálisan meghatározottak és identitásunk részei. Az európai identitás viszont nem azonos az Európai Unió identitásfogalmával. Az európai identitás „elválaszthatatlan a kereszténységtől, a mi hagyományos családmodellünkre épülő társadalmi szerkezettől. […] Az Európai Unió csak akkor lehet erős, ha a formálódó identitása a kulturális Európa identitására épül, az erős nemzetállamok együttműködésére.”

L. Simon László a reformkori kultuszminiszterre, Eötvös Józsefre, valamint Széchenyi Istvánra is méltón emlékezik: a „legnagyobb magyar” szavait idézve gyűjt erőt „a mindennapok magán- és közéleti küzdelmeihez” („Az erős ellenáll, a gyenge kétségbeesik”). S követendő példaképként állítja elénk Klebelsberg Kunót és Kornis Gyulát, jelezve, „hogy ha nincs Kornis Gyula, akkor az egykori székesfehérvári ciszterdiák [Klebelsberg] […] sosem lett volna képes a Trianon utáni megrázkódtatásból felrázni az országot, erőt és hitet adva az egész nemzeti közösségnek.”

L. Simon esszéi visszaírják életünkbe az elvesztett szakralitást, az identitásunkat erősítő közös élményanyagot, a magyar tájat, érzést. S a mediatizált kulturális térben keresésre ösztönöznek bennünket: a szülőföldön az éltető-élő gyökerek megtalálására, az identitásunk, a magyarságunk, hitünk és kultúránk megőrzésére.

(Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2017)