Az olvasó néha úgy érzi, annyi marhaságot összeolvasott már a klíma megváltozásáról, hol arról, hogy elevenen megsülünk – ezt inkább az utóbbi tíz-húsz évben –, hol meg arról, hogy megfagyunk (szintén elevenen), hogy sok újat már nem tudnak neki mutatni. Mint aki a cirkuszban nőtt fel kigyúrt artisták és gyönyörű szép artistanők között, s napjában minden reggel az oroszlán ordítására ébredt: mit neki egy salto mortale, vagy mondjuk tüzes karikákon való átugrálás! Az olvasót ugyanis érdekelte a téma, nem, nem csupán amolyan hétköznapi módon felkiáltva a boltban vásárlás közben, jó ismerősökkel összeakadva, hogy „ezt már nem lehet kibírni!”, vagy „hol vannak azok a régi telek, hol?”, hanem egészen tudományosan, történészi szempontból.

Így aztán az olvasó tisztában volt vele, hogy az időjárás soha nem volt állandó (hogy is lehetne, mikor a mi égövünkön négy évszak követi egymást, a trópusokon pedig a szárazabbat a nedves, monszunos), hogy voltak mindig felmelegedési és lehűlési periódusok, s gyakran népek tűntek el, vagy éppen lázadtak fel emiatt. Volt kis jégkorszak a középkorban, előtte meleg, mikor a vikingek megtalálták a nagy zöld szigetet, és szőlőt termesztettek és bort készítettek az Elbától északra, volt akkora vulkánkitörés Indonéziában, hogy Krisztyán Tódor apja is tönkrement, mert a kitörést követő év nyarán tizenhat hétig szakadt az eső, és minden gabona elázott, volt Magyarországon januári cseresznyevirágzás és olyan hideg márciusban, hogy még a bor is megfagyott a hordókban, és volt, amikor korzózni lehetett a Duna jegén a lacikonyhás sátrak között, egészen addig, amíg a part menti meleg forrásokba belepottyanó sétálók miatt a jégen való flangálást a budapesti polgármester be nem tiltotta.

Apropó: jég! Egyszóval az olvasó, aki azt hitte, nem tudnak neki újat mondani, egyszerre csak beleszaladt egy interjúba valamelyik internetes portálon, ahol egy történeti/történelmi (?) meteorológiával foglalkozó szakember megmondja a tutit, hogyan szabta át az emberi tevékenység már sok ezer évvel ezelőtt az időjárást, és viszont. A szakember rengeteg érdekességet sorol fel a melegkedvelő rómaiaktól kezdve a szőlőtermelő briteken át (nem csak a vikingek!) egészen addig, hogy földünk történetének leghosszabb időszakában nem volt sarki jégsapka, és jóval melegebb volt az átlaghőmérséklet a mainál.

Egy ponton viszont arról kezd értekezni ez az úr, hogy az ősember a felelős a felmelegedésért, mert: „levadászta a mamutokat”, és így a nagy testű állatok nem tudták letaposni a növendék fákat, sarjakat, ezért azok kinőve kevesebb fényvisszaverést biztosítottak, mint a hómezők. Ez így egy kicsit meredek, gondolta az olvasó, arról nem beszélve, hogy a mamutok kihalását az olvasó szerint nem lehet őseink nyakába sózni, hiába írta meg Szentiványi Jenő A kőbaltás emberben a mamutvadászatot, annak a történetnek kevés a valóságalapja. Igazság szerint ekkora állattal nehéz lehetett elbánni, és sokkal valószínűbb, hogy a csordától el-elmaradó fiatal egyedekre vadászhatott az ősember.

De ez még csak-csak. Az olvasó igazából akkor lepődött meg, mikor a szakember arról fecsegett, hogy Mátyás királyt sem lehetett volna megkoronázni a Duna jegén a középkori lehűlés nélkül.

Három egyest adnék neki, ha én lennék a történelemtanára, mordult fel az olvasó, és mérgében majdnem heves levélírásba kezdett, de aztán csak legyintett egyet keserűen. Úgysem olvassák el, vélekedett, de azért képzeletben eljátszott a gondolattal, hogy megkérdezi a szakembert, no meg az újságírót, tudják-e, miért kapják a három egyest? Nem? Akkor segítek. Hol volt 1458 januárjában Hunyadi Mátyás? Nem tudjátok? Pogyebrád fogságában, Prágában. Ez az első szekunda.

Második kérdés: hol volt a szent korona, mert ugye, csak azzal lehet koronázni. I. Frigyes német-római császárnál. Csak 1463-ban érkezett vissza hazai földre, ezért koronázták meg Mátyást a következő évben, 1464-ben. (Második egyes!)

Harmadik kérdés: Miért nem a Duna jegén?

Ez talán a legfurcsább, hiszen a közkeletű monda szerint ott kiáltották ki Mátyást királynak. De nem. A köznemesek Rákos mezején gyülekeztek Szilágyi Mihály vezetésével, és ha hihetünk Bonfininek, Szilágyi „a mező közepére nyakvillákat és egy mészáros asztalt állított ki kemény hirdetmény kíséretében; aki szavazatát Mátyásra adni vonakodott, azonnali halállal fenyegette meg”.

A nagyurak ezalatt a budai várban tartózkodtak, és megijedtek a nagy létszámú összegyűlt köznemestől, mert a Duna be volt fagyva, és ezért át lehetett rajta kelni, ha nem is egyszerű módon. A folyók ugyanis nem tavak módjára fagynak be, egyszerre, gyönyörű jégpályákat alkotva, hanem úgy, hogy a víz sodorta jégtáblák valamelyik kanyarban feltorlódnak, a többi pedig nekik ütközik, s így egymáshoz szorulva, préselődve húzódik a jég a folyásiránnyal ellenkezőleg egyre feljebb és feljebb. A jégtáblák emiatt összevissza töredezve állnak, nehéz rajtuk átmászni. Vagyis átkelni éppen át lehetett, de vidáman ugrálni, sok órát eltölteni a kikiáltásig…

A majd százötven évvel ezelőtti korzózáshoz is le kellett valamilyen módszerrel simítani a jeget, mielőtt az a bizonyos polgármester betiltotta volna a jégen mászkálást.

Az olvasónak van erről egy személyes élménye. 1985 tele olyan hideg volt, hogy a Dunán a Lánchíd és az Erzsébet híd közötti szakaszon annyira felhalmozódtak már a jégtáblák, hogy azokon vagy száz méter mélyen is be lehetett mászni – járásról szó sem lehetett! –, és csak középen száguldott az összeszorított folyam fekete hullámaival. Az olvasó akkor fiatalember volt, és feleségével együtt rámerészkedett a jégtáblákra, míg a partról nem kiabáltak utána szócsövön a rendőrök, mondván: – Tessék a Duna jegét elhagyni!

A partra kiérve aztán ment a szokásos szekírozás: „Erre tanítja a diákokat?” (Az olvasó tanár volt, és akkoriban még be volt írva a foglalkozás és a munkahely is a személyi igazolványba.)

Hiába poénkodott, hogy a tatároknak is ezt kellett volna kiabálni, a fakabátok nem nevettek. Talán ha Mátyás királyról hallottak volna, gondolta az olvasó most, negyven évvel később. De ezt már soha nem fogja tőlük megkérdezni.

Gáspár Ferenc