Lajtos Nóra írása Oláh András Fagypont alatt című kötetéről

Irodalomelméleti iskolák más-más véleményen vannak afelől, hogy mit értünk olvasaton. Jacques Derrida például azt állítja, hogy már a megírás aktusa maga voltaképpen egy olvasat. A derridai „olvasat” tehát nem ismeri el az „első olvasat” primátusát. Ennek értelmében mindig csak egy „másik” olvasattal számolhat az olvasó, ami mindig abban a viszonyrendszerben értelmezendő, amelyben létrehozzák. A hermeneutikai értelmezői játéktérbe viszont belefér a befogadó elsődleges megértése, viszonya a szöveghez. Amikor tehát egy szöveggel először találkozik az olvasó, igyekszik a maga módján letapogatni a szövegben artikulálódó valóságot, hogy egyszer csak „felhasadjon” benne maga a költemény.

Oláh András Fagypont alatt című kötetét olvasva olyan líraeszmény bontakozik ki, amelyben a szavak hatósugarai úgy tudnak érvényre jutni, hogy képesek visszatükrözni a múltba vésett emlékezetet, a hétköznapok kendőjébe kötött létet. A 72 költeményt tartalmazó kötet 2011 és 2020 között született versek válogatott gyűjteménye. Első lelőhelyeik összesen huszonhárom periodikában fordulnak elő, úgy, mint: Alföld, Bárka, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kalligram, Magyar Napló, Vigilia stb. Izgalmas filológiai utazás a kötetbe felvett versek eredeti megjelenésével találkozni: tizenkilenc alkalommal botlottam szövegvariánsba. Ezek a szövegváltozatok nagyon gazdagok. Vannak olyan szövegek, amelyekben csak egy betűnyi eltérés található, de több esetben van törlés vagy betoldás a szövegbe. Az utolsó lélegzet című költemény legutolsó szava eredetileg „ének” volt, amit „élet”-re változtatott a szerző: „ahol csak csönd van ott a csöndtől félnek / s házunkban lassan kihal minden élet”. Két esetben címvariánsra is bukkantam: a minden gyanú felett című vers eredetileg más nyelvencímmel látott napvilágot az Irodalmi Jelenen, vagy a kiszolgáltatva című opusz fegyvertelenül címmel jelent meg a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében, 2016-ban. Irodalomtörténészként igazi filológiai csemegék ezek a számomra, de egy valamire való recenzió nem lehet öncélú, így csak annyit jegyzek meg, hogy nagyjából egyforma arányban találkozunk szövegtörléssel, illetve betoldással.

A ciklikus szerkesztésmódot választó szerző öt fejezetre tagolja könyvét. Elmondható, hogy nagyjából arányos a szövegek mennyiségi elrendezése (12–16 darab vers kerül egy-egy ciklusba). Rögtön az első (Mellékutak) abban tűnik ki leginkább a többi közül, hogy az ebbe a fejezetbe rostált versek mindegyike szabadvers. (Egyébként ennek is utánaszámoltam: a 72 költeménynek csak az egyhatoda kötött vers.) Az egész ciklus atmoszféráját a fagypont alatti hideg jellemzi. (Ebbe a ciklusba került maga a kötetcímadó vers is.) „tiszták leszünk és meztelenek / mint később a hideg boncasztalon” – olvashatjuk a nyitó vers (tegyük fel) utolsó soraiban. Oláh András szerelmi költészete mindig is különleges volt abból a szempontból, ahogyan az érzékin át a hús-vér szerelem izzó légkörét meg tudta fogalmazni. Amiként szintén ebben a versben olvashatjuk: „befűzött filmként simulunk egymáshoz”. A térhez és időhöz tapadó érzelemmegnyilvánulások gyakran implikálhatnak belső feszültséget az olvasóban: a pad mint egy valamikori szerelmi játék belakott „tere”, olyan emlékhellyé válik, amely a múlt egy darabjaként realizálódik, és gócponttá alakulhat az emlékezetben. Nagyon izgalmas, ahogyan a nyelviséget bevonja Oláh az érzelem kifejezésére: „állítmányok nélküli délutánok”-ról, „elspórolt határozóragok”-ról beszél. Amikor pedig azt írja, hogy „feltételes módban élünk / – mint képszögek a falban –” (mellékutak), „hátrahagytalak szóköz- és vesszőhibák sűrűjében” ([hátrahagytalak]), vagy hogy „már nem férünk bele az utolsó mondatba” (vészkijárat), olyan olvasatot ajánl fel az olvasónak, amelyben a nyelv valóságleképező jelrendszerként tudatosan válik a szerelem „kibetűzhetetlenségének” adekvát lenyomatává. A hűséges társhoz fűződő kapcsolat gyakran életfogytiglan-szerelmi viszony: „csak azt látom: múltunknak ára van / mentsük hát ami még menthető / s hogy a hajnal ne találjon védtelenül / fényérzékeny idegenként fázósan / hozzád bújok megint” (idegenek).

A második fejezetből egy Trianon-verset emelnék ki: a Zajta címűt. Zajta – ahogyan azt a magyarázó lábjegyzetben olvashatjuk – a békeszerződés értelmében egy hónapig Romániához tartozott. A falu kántortanítója, Gaál Lajos azonban adatokat gyűjtött, hogy bebizonyítsa, a határkijelölő bizottság rosszul számolt, és hibásan rajzolta meg a határt. Kitartásának köszönhetően Zajta ma magyarországi település.

Az Útlevél a múltba szintén egy szerelmi tematikájú ciklus, amelyben a szerelem létélményének ezerszirmú variánsa olvasható. „épp csak érintve a szoknyád alatt / azt a forró remegést / valami titokzatos mélységbe cipeltél / aztán nevetve beletúrtál a hajamba / visszaigazgattad a lehullott szirmokat / és átosontál rajtam eltéríthetetlenül / szétáztam mint kint felejtett süteményes / doboz a könnyű esőben…” (idegen emlék)

Az Utószezonba válogatott tizenhat költeményben az Isten-élmény és a halál, a veszteségek megélése jár kézen fogva; a kötet egyik számomra kiemelkedő versének, a barbár pillanatnak a végén ez áll: „ha meg is hal valaki maradunk még páran / leszek kalauzod e szorongó világban / Isten adott egyet egy másikat meg elvett / s úton két semmi közt talált nekünk helyet.” Biográphiai tény, hogy a verset kettős élmény hozta világra: a szerző unokájának születésével egy időben halt meg a szomszéd.

A záró vers számomra nem a legfajsúlyosabb a kötetben. A felújításra várva előtt szereplő úgysem lehet sokkal inkább válhatott volna a könyv codájává, már csak azért is, mert párbeszédet folytathatott volna a kötetborító fotójának látványával: „másnapos álmok közt fintorog a szemafor / sietni nincs hová és nincs miért / – minden vonatot lekésni úgysem lehet…”

Oláh András Fagypont alatt című kötetében sikerült egy olyan koherens szövegkorpuszt együtt mozgatni, amelyben a lírai aposztrophé az egzisztenciális léttapasztalat felől válik felismerhetővé. Sőt: a néha elfojtott tudattartalomként is definiálható emlékezet képei is releváns képhordozók a kötetben. A különféle emlékképek felvillanásai a tudatban más és más eseményeket generálhatnak ugyanarról a személyről, történésről. Hogy ezeket mi, olvasók, hogyan interpretáljuk a magunk számára, az már egy másik olvasat releváns kérdése. 

(Magyar Napló, 2020)