Részlet Dušan Šimko regényéből

Mária Magdolna

– Vége a henyélésnek, ma az itt fekvő szent asszonyunkkal kell foglalkoznod – mutatott nyitott tenyérrel a szoborra Barbora. A Szent Hubertusz látomása szikladombormű jobb oldalán feküdt egy hosszúkás vándorkőből kifaragott Mária Magdolna. A fényképész új pozícióba állította az állványt és a rajta lévő Frexaretet. Az alvó vezeklő asszony szobra felkeltette az érdeklődését, mert szinte szervesen illeszkedett a környezetébe. A feje kőalátéten pihent. A mellé helyezett emberi koponya remete mivoltára utalt. Igaz, jelentősen erodálódott és kicsit egy erdei állatok által megrágcsált nagy dióra hasonlított. A szobrász gazdagon redőzött palástot borított a fekvő remetenőre, amitől a látvány még drámaibb lett. Braun műhelye a lepel segítségével mozgást, valóságos hullámverést vitt a szent megjelenésébe. A női alak jobb lába be volt hajlítva, és térde kikandikált a lepel alól. Lábfejeit a felismerhetetlenségig elkoptatta a parasztok szekereinek kereke, amelyekkel a kivágott fát és a közeli kőfejtőben bányászott követ hordták le az erdőből. Az alkar szintén súlyosan sérült. Dús haja fedetlen vállára omlott. A szobor felülete tele volt repedéssel és barázdával. Barbora kijelentette, hogy a vezeklő asszony mellett, aki harminc évet töltött teljes elvonultságban, a provence-i pusztaságban, valószínűleg egy feszületnek is kellett lennie. Az volt a koponya mellett a másik legelterjedtebb attribútum, ami viszont nyomtalanul eltűnt. A koponya, mint minden földi dolog múlékonyságának szimbóluma, emberemlékezet óta gyakran használt jelkép volt a festészetben és a szobrászatban.

– Bizonyára láttál már képeket a megfeszített Krisztusról. A kereszt alatt egy koponya látható és keresztbe tett csontok. Ez utalás Ádámra, aki a legenda szerint éppen ott a Golgotán lett eltemetve. A Megváltó az új, második Ádám, aki legyőzi a halált, amelyet Ádám a bűnnel együtt hozott a világra. Spork a zenét és az irodalmat felsőbbrendű médiumként értékelte. Jobban mondva fontos kiegészítéseként Braun allegóriáihoz és szimbólumaihoz. A szobrok egyes témáihoz udvari zeneszerzőjének és költőjének értekezéseket, költeményeket és dalokat kellett alkotniuk. Az ismert ünnepélyes költeményt, amely Kuks-fürdő leírását tartalmazza, udvari költője, Gottfried Benjamin Hancke írta. Számára Kuks „ein irdisch Pradies”, földi paradicsom volt.

A szobrok körül gyakran helyeztek el különféle tanulságos és figyelmeztető feliratokat és gúnyverseket, melyeknek célpontjai Spork esküdt ellenségei, a közeli Žíreč kolostorának jezsuitái voltak. Spork a vallásos irodalom terjesztésével az egyszerű nép – német és cseh alattvalói – körében a megromlott erkölcs helyreállítását és a vallásos érzület fokozódását szerette volna elérni. Az is lehet, hogy közelíteni szeretett volna nézeteiben a lutheránusokhoz vagy evangélikusokhoz és át kívánta hidalni a felekezetek közti különbségeket.

Az esővíz simára koptatta a szobron lévő összes élet. A bal szem még elég jól látható volt. Az orr letört, és az arc maradékából csak a kissé vastag ajkak emelkedtek ki. A leplet fogas vésővel faragták. A fényképészen hirtelen szomorúság vett erőt. Meghatotta a pusztulófélben lévő szobor látványa. A háború után, azok után a furcsa és sokszor szomorú élmények után úgy gondolta, hogy élete végéig fel van vértezve bármiféle érzelmi felindulás ellen. És lám, most meghatódott. Nevetséges, mondta magában a fényképész.

– Mi is úgy vagyunk itt, ebben az erdőben, mint valami remeték. Prágában az emberek mind be vannak zárva nagyvárosi életük csapdájába. Hétvégén aztán rohannak a nyaralóikba vagy a Kocába folyócska melletti üdülőfaluba. Ott maguk között vannak, örülnek a rövid szabadidőnek a kis faházaikban és veteményeseikben. Esténként szafaládét sütnek és gitároznak. Vasárnap este pedig visszasereglenek Prágába.

Barbora a szüleire gondolt, akiknek Kralupyn túl volt egy hétvégi házuk. Még a megszállás alatt is kijártak oda. Ma már csak az anyja jár ki, aki mindig hívja, hogy látogassa meg, és kicsit meg is van sértődve, amiért Barbora a Kuks-i munkájára hivatkozva mindig visszautasítja. Legutóbb azt ígérte neki, hogy ősz végén, amikor befejezi a kutatást Kuksban, eljön a nyaralóba. Az anyja nem hitt neki. Túl jól ismerte a lányát. Az ígéret hallatán csak vágott egy szkeptikus grimaszt és legyintett. Barbora elszomorodott, de számára is világos volt, hogy az üres fogadkozással csak félrevezeti az anyját.

A fényképész kivette a zsebéből a fénymérőt és leguggolt a szobor mellé, amely helyenként elemelkedett az aljzattól. A szobrász könnyeddé akarta tenni művét, hogy olyan legyen, mintha lebegne a szikla fölött, amelyből kifaragták. Janda leült a kiugró sziklaperem szélére.

– Még egy nemzedék, és az egész szobor darabjaira hullik. A talajvíz alámossa az egészet. Télen pedig a hó meg a fagy pusztítja. A restaurátorok is megtették a magukét. A mesterséges tömítőanyag, ha időközben ki nem potyogott, mélységében rongálja. A vízelvezető árkocskák nem segítenek sokat. A víz a mélyedésekben és a repedésekben gyűlik össze. Nem jó ez így. Csodálom, hogy ennyi megmaradt belőle. Még csak egy tetőt sem állítottak fölé, pedig az kicsit segítene. Lehet, hogy naiv vagyok, végül is te vagy a műemlékvédő, neked kell tudnod, hogyan kell egy szobrot megvédeni. Talán a legjobb lenne az egészet leválasztani az alapjáról és bevinni egy lapidáriumba. De ők inkább szórják a pénzt arra a szörnyűségre a Letnán. Azok a témák, amelyek nem illenek bele a világképükbe, nem is érdeklik őket. Csoda, hogy egyáltalán minket ideküldtek.

– Hiszen tudod, hogy előttünk restaurátorok, műemlékvédők és mindenféle hivatalos bizottságok egész sora járt már itt. Már a monarchia idején próbálták megmenteni, amit lehetett – szállt szembe Barbora a felháborodott fényképésszel. Közben arra gondolt, hogy a férfi kifejezetten komikusan hat, ahogy ott guggol Mária Magdolna szobra előtt. Nem várt tőle ilyen spontán reakciót. Mindeddig úgy tekintett rá, mint olyan emberre, akinek elsősorban a jó felvétel a fontos. De lám, őt is elkeseríti az emberek nemtörődömsége és érdektelensége. Csak hát, mit lehet most már kezdeni az egész területtel – a műszaki állapotfelmérésen és a minisztériumoknak készített beszámolókon kívül?

– A háború alatt senki az ujját sem mozdította. A háború után meg más gondja volt az embereknek. Legszívesebben fognék egy súrolókefét és nekiállnék centiről centire letisztítani az egész sziklát. Már csak a jobb kontrasztok kedvéért is. Legközelebb beteszek a hátizsákomba egy kefét, és kész. Nem tudom, helyes lenne-e, de valószínűleg néhány napra vagy hétre megoldaná a helyzetet.

– Vannak kollégáim, akik meg vannak győződve róla, hogy Braun az európai vándorútja során ellátogatott Rómába. Nem igazán akarom elhinni, valószínűbbnek tűnik, hogy Bernini egyes munkáit az utcán árusított metszetekről ismerte. Braun Ötz-völgyi szülőfalujából csak egy ugrás Dél-Tirol. Onnan meg Bolzanón át Velence, ahol Braun a saját szemével láthatta Bernini tanítványainak és utánzóinak munkáit – mondta Barbora.

Braun Mária Magdolnája Kuksban szöges ellentéte Bernini csodálatos szoborcsoportjának, a római Santa Maria della Vittoria-templomban látható Szent Teréz extázisának. Egyfelől ott van Braun nyugodt bűnbánó asszonya, aki Kuksban magát megalázva fekszik a földön, másfelől a kararai márványból faragott szent, akit a művész éppen a látomása pillanatában ábrázolt. Egy szeráf Teréz szívébe döfi vashegyű aranykopjáját. Az Isteni szeretet tüzes kopjája többször is a szívébe fúródik. Teréz extázist él át, végtelen lelki és testi fájdalmat, nyög, és egyidejűleg átéli a fájdalom édességét. Bernini egzaltált műve nagy hatással van a néző érzékeire és érzéseire.

A fényképésznek eszébe jutott, hogy látta a Bernini szobrát tartalmazó oltárt a Svět v obrazech című képeslapban.

– Barbora, bevallom, nekem úgy tűnt, hogy Bernini Terézének vagy hisztériás rohama van, vagy mazochista. Vagy egyszerűen orgazmusa van, már bocsánat. Bernini zseniálisan ábrázolta.

(Magyar Napló, 2020; fordította: Forgács Ildikó)