Én egyáltalán nem vagyok agresszív természet. Sőt. Szeretem az embereket, gyakran még masszírozást is vállalok, pedig nem ez az igazi szakmám. De hát egy nőnek mindenhez kell érteni. Vagy legalábbis sok mindenhez. Így aztán gyakran járok gyerekotthonokba is, foglalkozásokat tartok az árváknak.

És van egy kedvenc könyvem, Mihail Bulgakov Mester és Margaritája. Sok szereplőjével tudnék azonosulni, leginkább persze Margaritával szeretnék, nyilván azért, mert nő vagyok, arról nem beszélve, hogy milyen jó lenne röpködni a város felett meztelenül és láthatatlanul. A meseelemezők szerint az olvasó amúgy az összes szereplővel azonosul, és ez a regény olyan, mint egy véget nem érő mese felnőtteknek. Azért mindenkivel nem szeretnék, gondoltam, mikor elindultunk a közeli parkba, és ott megtörtént, ami megtörtént.

Aki esetleg nem olvasta volna a művet, annak muszáj elmesélnem, hogy a regény kezdetén az ezerkilencszázhúszas vagy -harmincas (?) évek Moszkvájában a fiatal költő, Hontalan Iván és a befutott kritikus, Mihail Berlioz – utóbbi mellékesen a szovjet Írószövetség, a TÖMEGÍR elnöke – egy parkban a padon ülve arról beszélgetnek, hogy Iván írt egy verset Jézusról, és a kor materialista előírásai szerint eléggé negatív figurának festette le a Megváltót, de ez így mégsem jó. Az elnök szerint ugyanis azt kellett volna kiemelni a hosszú poémában, hogy Jézus Krisztus egyáltalán nem is létezett. Ekkor jelenik meg a professzor, vagyis a Sátán egy joviális úriember alakjában, és ennek a találkozásnak az írókra nézve végzetes következményei lesznek. Ezért is az első fejezet ironikus címe: Soha ne beszélgessünk ismeretlenekkel, amit a kiváló fordító, Szőllősy Klára így magyarított: Ne álljunk szóba ismeretlenekkel.

Szóval mi is egy parkba érkeztünk, akárcsak a regény szereplői. És tulajdonképpen a labdát dobáltuk a kutyámnak. Alacsony kerítés állt közöttünk, a játszótér volt vele körbevéve, a gyerekek a kerítésen belül, én és a kutya kívül. A gyerekek roppant élvezték a dolgot. Mint ahogy a kutyám is. Menhelyi, de hihetetlenül életrevaló. Hatalmas vágya van a mozgásra. Ha nem futtatom mindennap több órán keresztül, megőrül és szétrágja a ruhámat. Vagy odapiszkít a sarokba. Büntetésből. Ha viszont eleget fut, akkor cserébe akár tizenkét órát is elvan anélkül, hogy kivinném. Nem tudom, hogy csinálja. Nekem viszont, mint fiatal és egyedülálló nőnek, ez kifejezetten előnyös, főleg, hogy otthonról, online dolgozom. De nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ez a helyes, kistermetű és életvidám kutya teljesen bevágódott a srácoknál. Napközisek, ahogy mesélték, és alsóba járnak. A tanító bácsijuk meg kint ül egy padon. A kerítésen kívül, akárcsak én és a kutya. És rosszallóan néz. A hátamon érzem a tekintetét. Egy idő után nem állja meg, odaballag. Nem fiatalember már, nehezen húzza a lábát. Megáll mellettem, majd a kezét a vállamra teszi. Csak úgy! Tapogatós a bácsi… Maszk van rajta, a járvány miatt, csak a szemét látom.

– Hozzátartozó?

– Nem – mondom én, szintén álarcban.

– Akkor mit keres itt?

– Játszunk a gyerekekkel. Eldobják a labdát, a kutyám visszahozza nekem, én beadom nekik a kerítés fölött, ők meg kidobják, és…

– Ne magyarázzon! Láttam, mi történt. Pedofil! Menjen innen, amíg jól van dolga. Ti meg – fordul a három lurkóhoz – megint nem hallgattatok rám. Hányszor megmondtam, hogy soha ne álljatok szóba ismeretlenekkel! – idézi akaratlanul a regénybeli mondatot.

– Ezek szerint én az ördög vagyok – állapítom meg, pedig boszorkány szeretnék lenni. Most azonnal. Egy igazi Margarita!

– Maga mondta. Akkor biztosan az – feleli nekem a hát, a tanító háta.

– Olvasta A Mester és Margaritát?

– Mit beszél? – felém fordul újból. Szikrázik a szeme. – Menjen, mert rendőrt hívok!

– Na, ez is benne volt – állapítom meg maliciózusan, és füttyentek a kutyámnak.

– Sátán! – mondom neki – tűnjünk el innen. Pedig nem is így hívják. Csak bosszantani akartam a gyerekek őrzőjét. Aki szerint soha ne álljunk szóba ismeretlenekkel.

A seprűnyélre csak a sarkon túl pattanok fel. Hová tűnt a bizalom a világból, sóhajtok, és képzeletben összetöröm a tanító bácsi lakásának összes ablakát. Akár egy igazi Margarita.

Gáspár Ferenc