Annak idején nagyapám összes fogát zsebre akartam tenni. A harminckettőből huszonnyolcat húztak ki neki, a maradék négyet azért hagyták meg, hogy legyen, ami megtartja a műfogsort: kettő fölül, kettő alul.

Gyűjthettük volna őket úgy, ahogy én a tejfogaimat: kis, henger alakú műanyag dobozokba, amikben korábban filmet tároltunk a fényképezőhöz. Az öreg azonban nem volt ilyen gondos, egyesével hagyta kidobni fogait, amint a fogorvos kihúzta. Pedig itt még csak nem is olyan testrészekkel van dolgunk, mint például a belsőszervek vagy a végtagok: utóbbiakat eltávolítás után a páciens nem tarthatja meg, a legtöbb esetben elégetik.

Az előbbiekben bemutatott helyzet naturálisan a gyászfolyamat magkérdésére vezet: mi az, amit megtarthatunk az elhunytból, és mi az, amit nem? A gyász mentálhigiéniai megközelítése is lényegében ezzel foglalkozik: milyenfajta ragaszkodás és milyenfajta elengedés nevezhető egészségesnek, illetve patologikusnak?

Sok esetben negatív irányú a problémafölvetés: milyen kötődés nem egészséges? Hogyan nemtarthatjuk meg az elhunytat? Ha a pszichológiában a gyász szakirodalmát nézzük, Freudtól kezdve az volt a fókuszban, hogy a gyászolónak hogyan kell felszámolnia korábbi kapcsolatát az elhunyttal. Az, hogy ez a folyamat – egészséges módon – milyen jellegű, már több értelmezést kapott.

Elisabeth Kübler-Ross például gyakran hivatkozott szerző, az ő esetében egy lineáris modellel találkozhatunk: a gyászolónak meghatározott – egyféle – sorrendben kell keresztülmennie bizonyos stádiumokon (stage). (Meg kell jegyezni vele kapcsolatban, hogy az általa kidolgozott modell eredetileg nem a gyászfolyamatot kívánta leírni, hanem a halál elfogadását [az eltávozó részéről], mindezzel együtt az általa kidolgozott modellre gyakran hivatkoznak a gyászfolyamattal foglalkozó szakirodalomban is.) Ismert kutatóként említhetjük még William Wordent, az ő gyászmunkaelméletét kimondottan Kübler-Ross-szal szemben érdemes szemügyre venni. Fontos eltérés, hogy Worden stádiumok helyett feladatokban (task) gondolkodik, ezek sorrendje nem feltétlen egyféle, egyénről egyénre változhat.

Ami viszont azonos mind a Kübler-Ross-féle, mind a Worden-féle elképzelésben, az a folyamat végeredménye: a gyászolónak egy olyan állapotba kell eljutnia, ahol elfogadja a veszteség realitását, kialakítja azt az életvilágot, amelyben az elhunyt fizikai valójában nincs jelen.

Ez a felfogás lényegét tekintve nem változik, ha az úgynevezett folytonosság elmélet (Theory of Continuing Bonds) felől közelítünk a gyász problémájához, a figyelem csupán az ellenkező pólusra kerül. Ez utóbbi elmélet a kilencvenes évek végén látott napvilágot, a legtöbben Klaas, Silverman és Nickman egy 1996-ban megjelent munkájához kötik. Szemléletbeli sajátossága, hogy pozitív oldalról közelíti a gyászfolyamatot, azt a kérdést teszi föl, hogy: mit tarthat meg az egészséges gyászoló az elhunytból? A fókuszban az áll, hogyan megy végbe ez a megőrzés: milyen rítusok, szimbólumok, szokások mentén?

A jelenkorban eszünkbe juthatnak az idevágó online gyászgyakorlatok: a Facebookon sokunknak ismerős lehet, hogy egy elhunyt idővonalára a születésnapján köszöntések érkeznek. Az ilyesfajta üzenetek természetesen nem ugyanarra a minőségű kapcsolatra reflektálnak, mint az élő embereknek címzett köszöntések. Az olyan nyelvi panelek sokszor megtalálhatóak bennük, mint az „Isten éltessen”, de ezen elemek rendszerint kiegészülnek valamilyen transzcendens létállapotra vonatkozó reflexióval. Itt olyan fordulatokra is lehet gondolni, mint: „Isten éltessen odafönt is!”

Az előző köszöntés igazi pikantériája, hogy egy kifejezetten élő – így éltethető – személyeknek címzett köszöntést fordít át egy transzcendens térbe, így jön létre az új minőségű nexus. A kapcsolatfenntartásért a gyászolónak olyan közegbe kell menekülnie, ahol Istennek, a közelség okán, még a halálban is könnyű lehet az éltetés.

Az elhunytból tehát ha valami, akkor a kapcsolatai érintetlenül biztos nem maradhatnak meg. A társas interakcióképesség romlásáról, felborulásáról van szó, ha az elhunyt fizikai jelenléte nélkül nem tudjuk kialakítani az életvilágunkat. Ilyenkor az „Isten éltessen” mintha csak magányosan maradna a köszöntésben, és ilyenformán egy elég bizarr jelentéstartalmat is kapna.

Itt észre kell venni egy elemet, ami esszenciálisan elválasztja az elhunyt-gyászoló-viszonyt minden más kapcsolattól. Ez pedig, hogy a kapcsolat újrakeretezése, újraértelmezése, megváltoztatása kizárólag a kapcsolat egyik szereplőjére hárul. Nem vonhatok párhuzamot azzal a helyzettel, amikor például egy férfi az alvópárnáját ölelgetve az exbarátnőjéről nosztalgiázik, hiszen előfordulhat, hogy a férfi fölhívja a nőt, aki vagy megszánja, vagy rácsapja a telefont: így vagy úgy, újra és újra aktív szerepet vállalhat a viszony újrakeretezésében.

A gyásszal kapcsolatos vizsgálódásokban viszont az a közös, hogy a gyászfolyamat egy olyan nexusátalakítást takar, amelyben az ágens csakis magányos lehet. A halott érdemben nem interaktál, nem tartható meg a halottról semmi, úgy, ahogy azt a halott értelmezné, az ő keretezési szempontjai indifferensek.

Nem véletlenül akartam megtartani nagyapám fogait. Azok értelmezésével nem maradtam volna egyedül, biztosan lehetett tudni, mit gondolt róluk az öreg. Különös módon ez épp abból derült ki, hogy a húzás után egyesével ki is dobatta őket: ha nem lehet velük rágni, nem jók semmire. Egy darabig a műfogsorról hittem még hasonlót, elvégre kivette éjszakára, ezt is pontosan a reggeli rágásától a vacsora rágásáig használta. Csakhogy a temetésén is a szájában maradt, aztán agyalhattam: ugyan a sírban mire kellhet még neki? Ha csak nem harapta ki magát a koporsóból, ezt a műfogsort is magára hagyta a fejemben.

Sarnyai Benedek