Május elsejéről

Éljen május elseje, jó kis sörrel van tele a pohár, énekeltük az eredeti szöveget elferdítve valamikor a hetvenes évek közepén, mikor kivezényeltek bennünket kötelezően felvonulni. Nem nagyon érdekelt bennünket az egész, csak a sör villanyozott fel kissé, meg a májusi meleg miatt lengében öltözött lányok látványa. Nem gondoltunk arra sem, hogy bár ezt a napot a szociáldemokraták már a XIX. században is megünnepelték, hozzánk véglegesen mégis a szovjet megszállás hozta el, amint ezt egy ismeretlen magyar költő csasztuskája is megörökítette: „Édes hazánk, drága népünk, te már tudod, hogy élni jó. / Szabadságra megtanított, anyánk: a Szovjetunió!”

A szabadság ebből állt. Szabadon lehetett felvonulni május elsején, nem úgy, mint március tizenötödikén. Az gyomorösszehúzós volt. Azért csak mentünk akkor is, de a saját elhatározásunkból. Az volt az igazi szabadság.

Tavaly, a Tokaji Írótáborban egy köztiszteletben álló személy felvetette, hogy miért nem írunk többet az ukrajnai háborúról. Az átkozott nyelvtörvényről, az ott élő magyarokat ért atrocitásokról. Hogy miket művelnek az ukránok a magyarokkal, és az oroszok az ukránokkal. Akiknek a soraiban persze magyarok is harcolnak, kényszerből.

Hát most írok. Írok arról, hogy az egyik terroristának az oroszok levágták a fülét, és megetették vele, a másikat összeverték, a harmadiknak meg valamilyen elektromos eszközzel tették tönkre a nemi szervét, mindenesetre legutóbb katéterrel filmezték le.

Írok arról, hogy egy ukrán civil férfinek vizet öntöttek a csizmájába, és a fagyos talajon kellett napokig feküdnie, míg le nem fagytak a lábai, amiket aztán amputálni kellett. Írok arról, hogy először csak az egyik lábujja esett le, majd az egész lába érzéktelenné vált. És büdös is volt nagyon.

Írok róla, hogy az oroszok már nem titkolják a kínzásokat, sőt, szinte kérkednek vele, így akarják megfélemlíteni ellenségeiket, elriasztani őket az erőszakos cselekedetektől.

Írok az ukránok erőszakos újoncozásáról. Hogy ők sem titkolják a kínzásokat. Hogy fiatal magyar férfiakat tartóztatnak le a határon, megverik őket, és viszik a frontra, katonának, hogy aztán az oroszok, ha elfogják őket, jól megkínozhassák.

Az amerikaiak is kínoztak, mondták. Guantánamón. Sötét zárka, vízbe fojtás szimulálása, arcukba vizelés (!) stb. Mintha ez kifogás lenne. Nem én kezdtem a verekedést, mondja Jenőke az óvodában. Pistike kezdte, én csak visszaütöttem.

Közben az egyik újságban számításokat tesznek közé, mi történne, ha bármelyik fél atomtöltetet lőne a másikra. Vannak taktikai atomfegyverek, azok, ha jól értettem, kisebb hatásfokúak, mint a stratégiaiak. Mondjuk, egy taktikai atombombának nagyobb ereje lehet, mint amit az amerikaiak Hirosimára ledobtak.

Írok arról, hogy leírják, hány millió ember halna meg azonnal, és hány csak kicsit később, mondjuk másnap vagy néhány hét múlva. Írok róla, hány kilométeres körzetben pusztul el minden, és újabb hány kilométer, amikor „csak” megvakul.

Írok arról is, hogy hány meg hány kedves ismerős menekült már el Kárpátaljáról, és hogy én sem járok oda egy ideje, pedig milyen szép lenne megnézni tavasszal a nárciszok virágzását odaát, vagy kirándulni a Szinevéri-tó völgyébe.

Írok róla, hogy mi még láttuk a Turult a Munkácsi vár fokán, és beszélgettünk kedves magyarokkal és kedves ukránokkal majdnem színmagyar faluban, ahol csupán az az egy család volt betelepülő. Nevettek is a kocsmában, hogy pont őnáluk lakunk. Hogy tudtuk kiszúrni?

Írok a rengeteg PET-palackról az út menti árokban, a lyuk hátán lyuk utakról, és a T–34-es harckocsiról, ami még békeidőben fogad Munkács határában. Mementó. Azon jöttek be a felszabadítók. Azok a felszabadítók, akik embereket kínoznak. Volt hír eddig is erről, de nem igazán hittük el. Ukrán propaganda, gondoltuk. Hát nem. Ez nem az. Ez már a nyílt elrettentés része, tudatos médiaesemény. Hogy katéter van a nemi szervben. És szájban a fül. Csócsáljad, mondták.

Nem mintha a terroristák kispályások lennének. Megöltek vagy száznegyven embert, köztük nőket, gyerekeket. Megérdemlik, ha elítélik őket. Na de a kínzásokat? Meg hát akkor, hol a határ? Kiket fognak megkínozni legközelebb?

Írok arról, hogy nem tartom őket jobbnak az ukránoknál. Hogy tudom, miképpen kényszerítettek az ukránok a frontra magyarokat, akkor, amikor még nem volt igazi háború. Amikor még szóban kimondva csak az önkénteseket keresték. Önként addig ordítoztak vele, míg alá nem írta a bumáskát.

És bár ez nekik nem tetszene, ha egyáltalán elolvasnák, megírom: nekünk ők, együtt a „szovjetek”. Ők hozták be nekünk a november hetedikét, és igen, a május elsejét is. Nyilván nem a civilek. Nem azok, akik az Anyegint és a Carment éneklik, és most ki vannak zárva a világszínpadról. Nem a Netrebkók és nem a Hvorosztovszkijok. De ez már egy másik történet.

Írok arról, hogy igazán jó lenne, ha vége lenne már, ahogy Babits is megírta jó száz évvel ezelőtt: „elég volt!”, „béke már!”

És nem olvasnánk újabb híreket a kínzásokról, és nem látnánk képeket a fegyverkezésről.

Írok róla. Lesz, aki olvassa?

Gáspár Ferenc