Gáspár Ferenc írása Bencsik Gábor Mari története című regényéről

„Mindaz, ami elmúlt, halhatatlan” – ez a sor a mottója Bencsik Gábor könyvének, Mari történetének, és a szerző első mondataival mintha rögtön igazolná is Pilinszky János Keringő című versének e filozófiailag mindenképpen vitatható állítását, hiszen azonnal belecsöppenünk egy történet kellős közepébe, ráadásul egy szikár német nyelvű kinyilatkoztatással: „– Dieses Kind ist krank.” Vagyis: ez a gyerek beteg. És már ott is vagyunk Fiumében, 1915 áprilisában, érezzük a tenger sós és a leanderek mézes illatát, állunk a sorban az óriás hajó előtt, és a tiszt nem engedi a főszereplő, Laklia Mária Jancsi fiát felszállni, mert beteg. Lázas. Bencsik, mint egy biztos kezű csoportképfestő vagy szimfóniát komponáló zeneszerző, azonnal megtalálja a drámai feszültségforrást, rögtön felvázolja a fő tételt. Itt van egy magyar asszony, aki a férjéhez akar visszamenni Amerikába.

Akkor miért van itt, kérdezi az olvasó. Azért, magyarázza Bencsik, mert ez a szegény nő még lány korában megesett, szült itthon egy fiút, és aztán a falu szája elől menekült ki az Újvilágba, ahol hozzáment egy rendes emberhez, attól lett egy kislánya, s most végre hazajöhetett a fiúért, mert örökölt is egy darab szántót a keresztanyjától, azt pénzzé tette, s Jancsit meg a vele utazó kislányt vinné vissza Amerikába.

Családegyesítés, mondanánk mai szóval, ám akkoriban ilyesmivel a kormányok nemigen foglalkoztak. Hajók jártak az Adrián, Fiuméből – ma Rijeka – indultak New Yorkba, de csak hathetenként, s mire a következőre Mariék felszállhattak volna, az olaszok átálltak az antant oldalára, az utazás így meghiúsult. Ez a kezdő lökete a történetnek, ez az a helyzet, amit Marinak, két kisgyerekkel, meg kell oldania. Vagyis innentől már nem in medias res olvashatjuk ezt a gyönyörű regényt, hanem szépen az események sorjában, egészen az 1919-es esztendő második feléig. S hiába történnek elmondhatatlanul keserű dolgok, a szépséges Mari a két gyerekével és a jelképesen Csinosnak elnevezett tehénkével valahogy mindig boldogul az elveszett háború utáni felfordult világban.

Na, de mitől gyönyörű – hisz elkoptatott a jelző! – ez a könyv? Talán attól, hogy a sok változás, hányattatás közepette, amint a Dráván túli faluból az újonnan alakuló szerb–horvát világ elől át kell költözniük Nagyatádra, majd Kaposvárra; a szépséges Marit mindig plátói szerelmek kísérik, férfiak segítik ügyes-bajos dolgaiban. Teszik, mert belőle is valamiféle ősi tisztaság árad, és mindvégig kitart amellett, akit megkedvel. Manapság, amikor a be nem teljesedett szerelmek divatja végképp letűnni látszik, amikor a média nyíltan hirdeti, hogy a szexualitás a legfőbb jó, tényleg váratlan húzás a platói vonzalmakkal előállni. Bencsik megteszi, s oly közvetlenséggel, hogy szinte beszív bennünket is a történet.

Valamikor, James Joyce Ullysses-ét olvasgatva, azt éreztem, hogy hiába halhatatlan a mű, ha nincs benne úgynevezett bensőségesség, ha nem tudunk egyetlenegy szereplővel sem azonosulni. Bencsiknél erről szó sincs, a férfiolvasók is Mariért izgulnak, az ő sorsfordulói tartják lázban az olvasót, feszültségben a regényt. És a szerző a fentiek ellenére el tudja kerülni a melodrámát, a cukormázas hamis hangulatokat. A kor persze segít ebben: a vesztes háborút követő, és a manapság már ugyan feltárt, de regényekben, irodalmi művekben kevésbé megírt atrocitások, a frontról hazatérők gazemberségei, majd a tanácskormány vörösterrorja, az őket követő fehérterror. Ráadásul családi történet ez, a szerző saját dédanyja történetét írja meg a regényben.

És még egyszer a mottóról: akárhogyan is van, ami elmúlt, az nincs többé. Hatása van ránk, kétségtelenül, de a múlt töredékei úgy hullnak ki az emlékezetünkből, mint a szem a rostán. Viszont ha valaki összeszedi ezeket a kis morzsákat, s újból összeilleszti a nap fényében rólunk visszatükrözött képek részecskéit, akkor tényleg igaz lehet. Nagy munka ez, de megéri. Mégis igaza lehet a költőnek: Mindaz, ami elmúlt, halhatatlan.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)