Részlet Gerencsér Anna Magányosok társasága című kötetéből

A Halál harmadik napja járt Budapesten, és kezdett nagyon unatkozni. Miután ez tudatosult benne, egy darabig elűzte az unalmát az ezen való csodálkozás: az unalom, csakúgy, mint az éhség, a fáradtság, a kíváncsiság és az emberi lét minden velejárója teljesen új volt neki. Az első három napban kitöltötte az idejét, hogy megbirkózzon a színek, szagok és hangok özönével, az agyát ostromló érzések tömkelegével, amelyek elborították, szinte megfojtották, hogy először felötlött benne a kétely: valóban jó ötlet volt emberi alakot ölteni? A pillanatnyi megingást hamar elsöpörte a gondolattal, hogy ő aztán nem az a fajta, aki bármiben, bármeddig bizonytalan lenne, a harmadik nap végére pedig annyira megszokta az egészet, hogy unatkozni kezdett.
Mit csinálnak az emberek, ha unatkoznak? Egyáltalán: mit csinálnak az emberek? Ő már akkor itt volt, amikor az emberek még csak álom voltak a jövő homályában, és türelmesen figyelte őket napokon és éveken, évezredeken és korszakokon át. Az ő szemében az emberek pusztán okos állatok: esznek és szaporodnak, alszanak és a vágyaikat kergetik, városokat emelnek és háborúkat robbantanak ki, végül pedig meghalnak. A Halál pontosan tudta, miről szól az emberek élete. De mit csinálnak, mivel töltik ki az üres perceket, amíg azok órákká, napokká, majd hetekké állnak össze, amíg lepereg az utolsó másodperc is?
A Halál kezdte átérezni az idő múlásának koncepcióját, és nem igazán tetszett neki. Hogy neki, aki időtlen, aki mindenek közül az első volt, és mindenek közül az utolsó is lesz, várakoznia kelljen valamire, vagy netán ne tudja elfoglalni magát – hát ez példátlan volt.
Vett egy papírpoharas kávét az aluljáróban, aztán lassan poroszkált végig a Duna-parton, menet közben a vízbe rugdosva az útjába akadó kavicsokat. Figyelte, ahogy az ég kékből rózsa‑ és aranyszínre vált, majd szürkévé fakul a Margit híd fölött, végignézte, ahogy bekapcsol a díszkivilágítás, és pár másodpercig zölden izzik a híd, mielőtt a lámpák felmelegszenek, és magukra öltik a megszokott sárga ragyogást. A házak ablakában sorra kigyúltak a fények, aztán sorra kialudtak, az autók lassan elfogytak az utcákról. Egy limuzin húzott el mellette, a tetőablakán két részeg fiú hajolt ki, odakurjantottak valamit menet közben, aztán elsuhantak az éjszakába. A Halál megpróbálta kibogozni a szavak értelmét, csavarta erre, csavarta arra, de nem tudott rájönni, hát végül félrelökte az egészet, csak a fényes reflektorok és a kocsi csillogóan fehér oldalának képe halványult el lassabban, mintha valahogy megakadt volna az agya fogaskerekei között.
A Halál ekkor már Pesten járt, egyre messzebb a Dunától. Errefelé sötétebb volt, lassan pusztuló, komor házak őrködtek az utcák két oldalán, és a Halált bosszantotta, hogy nem tudja kivenni, mi rejtőzik a kapualjakban és a kukák mögött meghúzódó árnyékokban: nem szokta meg, hogy létezhet olyan, amit az ő szeme nem lát.
Valami tompa sajgást érzett, valami hiányt, de nem tudta volna megmondani, mi az. Listát készített a teendőkről, amelyekre az emberi test kényszerítette: ettem, ittam, aludtam, nem vagyok fáradt, nincs szükségem semmire. Mi hiányzik?
Leült az egyik, viszonylag tisztábbnak tűnő kapualjba, nekidőlt a festékét hullató ajtónak, és csendesen merengett az életen. Mit csinálnak az emberek? Alszanak, felelte magának, ilyenkor aludni szoktak. Vagy szaporodnak, vagy diszkóba járnak, vagy isznak és részegen összevitatkoznak, vagy az éjszakai műszakot nyűvik egy pult mögött vagy egy portásfülkében. Én mit csináljak?
Mozdulatlanul ült, és a sötétségbe meredt, amíg hangokat nem hallott odabentről. Léptek közeledtek a lépcsőházban, kipp-kopp, egy nő ringó, tűsarkú léptei, topp-topp, egy férfi súlyosabb, határozott léptei. A Halál csendben figyelt.
– Ha azt hiszed, hogy hagylak így elmenni…
– Hagyjál! Eressz el!
A léptek gyorsultak, lassultak a veszekedés ritmusára.
– Nem mész sehová!
– Vedd le rólam a mocskos kezed, te disznó! Te szemét…
– Fogd be a pofád, hülye ribanc!
– Teeee!
Visszafojtott üvöltés hangzott fel, majd pofon csattant, és az ajtó megremegett a Halál háta mögött, ahogy a nő nekiesett.
– Karmolsz is, picsa?! Az arcomat…
– Rohadt disznó, már rég itt kellett volna hagyjalak, de most úgy elmegyek…
– Kinyírlak!
– Te rohadék! Eressz el… Robi, ne… Segí…
A nő sikolya bugyborékoló hörgésbe fulladt. A Halál a térdét átkarolva ült a kapualjban, reszketett, mint aki fázik, és az ajtón keresztül mintha hideg ujjak simogatását érezte volna végig a gerince mentén. Mi ez? Ilyen érzés emberként…? Ez volna a félelem? De hát én… Én nem félek. Az ajtó túlsó oldaláról dulakodás zaja hallatszott, ütések és nyögések tompa robaja és elfúló, egyre halkabb sikolyok a nő részéről.
– Ne… Kérlek… Robi… Ne… Ne bánts… Segítsen… valaki…
A Halál egyszerre vörösen izzó haragot érzett. Milyen jogon teszi ezt? Az ajtó mögött a nő teste puffanva csúszott a földre, még a feje koppanását is hallotta a kövezeten. Pillanatnyi csend, aztán egy elharapott káromkodás. Hogy képzelheti, hogy joga van dönteni élet és halál felől? A férfi még mondott valamit, aztán távozott, kezdetben bizonytalan léptei csattogó futássá gyorsultak a lépcsőn, végül elhaltak a sokadik emeleten.
A Halál dermedten ült a kapualjban, és csak akkor jött rá, hogy nem a félelem vagy a düh, hanem a puszta döbbenet szögezi a földhöz, mikor valami megérintette a kezét. Nem az lepte meg, hogy az emberek ilyenek, ezt réges-régen tudta, hanem az, amit ő érzett, és amit önkéntelenül is elemezni próbált. Azt érzem, amit egy ember érzett volna a helyemben? Valami langyos simított végig a kezén, egy könnyed érintés, és csak késve jutott el a tudatáig, mi az.
Felemelte a kezét, és megszagolta, aztán szórakozottan lenyalta az ujja hegyéről, és hagyta, hogy a fémes íz betöltse a száját. Vér. A nő vére kiszivárgott az ajtó alatt, és kis tócsába gyűlt a földre lógó keze körül. Biztos volt benne, hogy a nő halott, egyszerűen tudta, és azt is tudta, hogy nem tévedhet, valami azonban, talán az emberi kíváncsiság, kérlelhetetlenül hajtotta a lépcsőház felé. Tudom, de nem tudom. Nem tudhatom, amíg nem láttam. Nem elég, hogy tudom.
Feltápászkodott a földről, és meglökte az ajtót. Azt várta, zárva lesz, de könnyedén engedett, és szinte hangtalanul csukódott be mögötte.
A másik ajtószárny tövében ott feküdt a nő. Halott volt.
Rövid, vörös ruha volt rajta, ami estében felcsúszott, és fedetlenül hagyta fehér combját, elöl pedig késszúrások szabdalták szét, úgyhogy a bal melle kibuggyant az egyik hasítékon, mellbimbója pont szemben a Halállal, mintha figyelné. Az arcát eltakarta melírozott barna haja, a fürtök közül nagy karika fülbevaló csillant elő, a ruhát pedig átáztatta a vér, ami még mindig szivárgott a mélyebb vágásokból, és alattomosan kúszott tovább a lépcsőház padlóján a kövezet vonalait követve.
Egyszerre tűnt gyönyörűnek és iszonyatosnak, vonzónak és taszítónak, egyszerre keltett vágyat, félelmet és undort. A Halál nekidőlt a falnak, ahol a postaládák függtek, és a hideg fémhez szorította a homlokát, hogy kitisztítsa a fejét. Ilyen bonyolult embernek lenni? Eddig minden annyival egyszerűbbnek tűnt… Mély levegőt vett, aztán leguggolt a holttest mellé, és gondosan kerülve, hogy a fedetlen mellre nézzen, maga felé fordította a nő arcát.
Életében nem volt különösen szép, de úgy tűnt, halálában kárpótolja a sors. A vér és a horzsolások eltakarták az ügyetlen sminket és a kamaszkori pattanások hegeit, a szeméből eltűnt a közöny és a butaság, túl keskeny ajka megduzzadt az ütések következtében. A Halál egy pillanatra olyannak látta, mint egy lexikon ábráját az emberi élet témakörében: Halott Nő, Minden Aspektusában Ellentmondásos.
Zavarta a kilógó mell, valahogy obszcénnak és provokatívnak érezte, mintha csak kihívás lenne, hogy milyen mocskos gondolatai támadnak tőle, amiket pedig nem akart a fejében. Visszarángatta rá a véráztatta ruhát, és közben kétségbeesetten próbált nem hozzáérni, nem ránézni, nem arra gondolni, hogy vajon most mit kellene és mit nem kellene gondolnia. Lezárta a nő szemeit, mert úgy érezte, mintha őt néznék, aztán kihúzta a kést a hasából, megforgatta a kezében, majd tétován leejtette a holttest mellé.
Felállt, tett egy lépést balra, egyet jobbra. Mit csinálok itt tulajdonképpen? Nem tudta, és ez túlságosan zavarba ejtő és bosszantó volt. Ki kellene tisztítanom a fejem. Hirtelen elhatározással kilépett a kapun, becsapta maga mögött, és ismét a Duna-part felé vette az irányt. Embernek lenni sokkal zavarosabb volt, mint sejtette volna.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2024)