2018. március 15-én a magyar irodalom területén nyújtott kiemelkedő teljesítménye elismeréseként a Magyarország Babérkoszorúja díjat vehette át Dobozi Eszter − a Kecskeméten élő költőnővel Bene Zoltán beszélgetett.

Bene Zoltán: A Forrás idén januári számában jelent meg Képek és képzetek című versciklusának első része, amelyben fontos szervező erő az emlékezés. A bő két esztendeje, 2015-ben megjelent, Ahogy ő néz, ahogy ő lát című kötete pedig oroszlánrészben válogatott verseket tartalmaz. Mintha a visszatekintés, a létösszegzés vágya ébredt volna föl Önben. Úgy érzi, elérkezett ennek az ideje?

Dobozi Eszter: Nagyon sokáig nem jelentkeztek efféle vágyak bennem. Kifejezetten viszolyogtam a visszatekintéstől. Időm se volt/van arra, hogy a múltam boncolgassam, régi verseimmel szembesüljek. Csak az előre menekülés hajtott mindig. Hogy megírhassam, ami még nincs megírva. Viszont a Magyar Napló Kiadótól 2014 táján érkezett egy ajánlat vagy inkább kérdés: nem akarnám-e, hogy kiadják válogatott verseimet. Általában fordítva tapasztaltam addig, a szerző kilincsel a kiadási lehetőségért, nem a kiadótól jön a felkérés. Természetes volt, hogy elfogadtam a válogatás összeállításának javaslatát. Érdekes a felvetése a Képek és képzetek című versciklussal kapcsolatban. Az első résszel majdnem egyidőben megjelent a második is – a Kortársban. A két rész együtt 21 stanzából áll – és nem véletlenül ennyiből. Az olvasó előtt akkor fog megvilágosodni, hogy engem mi foglalkoztatott, amikor ezeket a nyolcsorosokat írtam, ha majd egyszer egyvégtében olvashatóvá válik a 21 vers – s a képek is láthatók lesznek. Kép és szöveg, vizualitás és verbalitás összefüggését kerestem. A ciklus mindegyik darabját egy-egy kép, egy-egy fotó hívta elő. Az emlékezés motívuma valóban vissza-visszatér itt is, mint ahogyan kiadás előtt álló új kötetemben. Lesz benne egy ciklus, amelynek a címe: Mit akar az emlékezet? Ahogyan az idő ‒ eltelvén fölöttünk ‒ egyre sietősebbé válik, megnő az életünkben az emlékezés jelentősége. Fájdalommal kell megtapasztalnunk, hogy egyre többen vannak családunknak, baráti körünknek olyan tagjai, akik már csak emlékeinkben idézhetők meg. S tudom azt is, milyen, amikor az ember már nagyon hosszú utakra nem vállalkozhat. Amikor sokat kell olyan kedves helyekre gondolnia, ahová nagy valószínűséggel sohasem térhet vissza. Amikor a tér egy szobányi világgá szűkül össze körülötte. Ekkor válik igazán fontossá ‒ szinte életben tartó tényezővé ‒ az emlékezés. S a képzelőerő!

BZ: Ha már visszatekintés és emlékezés: mennyire meghatározóak az Ön számára a gyökerek, a család, a vidék, ahol nevelkedett, az iskolák, netán a mesterek?

DE: Áttekintve a véletlenek (véletlenek?) és döntések hosszú sorozatát – meglepően világosan kirajzolódik az a táj, ahol születtem, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Amikor az ember tizenéves vagy fiatal felnőtt, a kortársak, a még ismeretlen világok iránti érdeklődés szerepe megnő. Van, akinek ezek az évek az elődökkel, a szülőkkel szembeni lázadás időszakát jelentik. Voltam lázadó én is. Hogy aztán annál nagyobb jelentősége legyen a visszatalálásnak. Ennek köszönhetem, hogy nem lettem soha semmilyen szélsőségnek rabja. Se híve. A család, a szülők, nagyszülők világa számomra mindig is a természetes élet rendjét megszabó értékek őrzésének a parancsát jelentette. A gyermekkori atyai intelmek elkísérnek – valószínűleg – a sírig. Ennek súlyát egyre jobban érzem, amióta – sajnos – ő már nincs közöttünk. Többször elmondtam, az én életemben is szerepe volt az ún. kettős nevelésnek. Mást hallottam otthon, s mást az iskolában – főként a XX. század történelmét illetően. Ám ettől egyáltalán nem szenvedtem. Valószínűleg ez a kettős hatás tett gondolkodó, a jelenségek mögöttes értelmét kereső lénnyé. A pályaválasztásban ugyanakkor az iskola volt a meghatározó. Bár a többi tárgyból is jól teljesítettem, a sorsom a magyarórákon dőlt el.

BZ: Első verseskötete 1986-ban jelent meg, a Magvetőnél, a második már a rendszerváltás után, 1991-ben, az Orpheusz gondozásában. Prózaíróknál nem ritkaság, hogy harmincas éveikben látnak napvilágot az első könyveik, a költők viszont többnyire korábban jelentkeznek kötettel. 1978 óta publikál, tudatosan várt az első kötettel, vagy a körülmények alakultak így? Milyen volt az első kötet fogadtatása? És milyen a másodiké, hiszen az legalább annyira lényeges.

DE: A körülmények hozták így. Az első kötetem voltaképpen a második. A tulajdonképpeni elsőt többéves várakoztatás után visszaadták. Az egyik lektor támogatta volna a megjelenést, a másik azonban elutasította, mondván, túlságosan kötődik a magyar lírai hagyományhoz. Általában jó volt verseskönyveim fogadtatása – nem számítva egy-két érdemi kritikai megállapítást nem nyújtó, elsősorban a szerző női mivoltán élcelődő és a verseimből ki sem bontható magánéleti vonatkozásokat firtató firkászt. Pedig életem folyamán sosem akartam beállni az ún. női vagy feminista irodalmat művelők sorába. Pályakezdő koromban is az irodalom férfi ága hatott rám, nem a hölgyeké. De az én esetemből is kitűnik, hogy még 1986-ban sem volt éppen előnyös, ha valaki nő létére próbálkozott a költészettel. Azt hiszem, a mai nőszerzőknek nincs már részük hátrányos megkülönböztetésben.

BZ: Vasy Géza írja Önről, hogy az árral szemben úszva, „a posztmodern diadalmas uralkodásának időszakában” verseinek „képi és gondolati anyaga sűrűbbé, megformálási módja egyre kötöttebbé vált.” A köteteinek szerkezetét nézve nagyon tudatos alkotónak tűnik, aki nem csupán művekben, de életműben gondolkodik – a szembenállás a divattal nem csak egy választás, de vállalás és értékorientáció is, ha jól sejtem…

DE: Így van. Sosem igyekeztem igazodni irányzatokhoz, csoportokhoz. Magányos vándor voltam mindig. A művekben pedig tanárként és elemzőként engem elsősorban az érdekelt, hogyan épülnek föl. A kompozíciós elveket igyekeztem megérteni. Amikor a magam köteteit szerkesztettem, természetes volt, hogy rendszert akartam látni bennük a véletlenszerűség helyett.

BZ: 1991-ben egy, a szovjet lágerekből hazatért tiszaladányi asszonyokról szóló dokumentumkönyvet, 1994-ben egy Izsák község mindennapjait földolgozó szociográfiát is megjelentetett, utóbbi az Év Könyve jutalomban is részesült. Miért fordul a dokumentumirodalom, a szociográfia felé?

DE: Tizenhat évesen már közölték szülővárosom lapjában publicisztikai írásaimat. Kezdetben tehát újságírónak készültem. Egyetemista koromban jöttem rá, nem ez az én utam. Nehezen viseltem a politikai kötöttségeket, hogy nem mondhatom el, amit gondolok, látok, hallok. Hogy olykor rá sem ismertem a saját írásaimra, mert átszerkesztették, átírták. Bár már tizenévesen is írtam verseket, de ettől a tapasztalattól még jobban a szépírás irányába terelődött a figyelmem. Viszont az egyetemen jártam a két háború közötti népi írókkal, szociográfiáikkal foglalkozó szemináriumra. Emlékszem, a szüleimhez haza utaztomban, ahogy ‒ bámészkodván a vonatablakon át ‒ futottak el mellettem az egymást váltogató őszibarackosok és kukoricatáblák, egyre többször gondoltam arra, hogy nekem is kellene szociográfiát írni. Erre az idő a rendszerváltás idején érett meg az én pályámon. 1988-1989 változásait megélve egyre szűkebbnek éreztem a dolgozószobám. Kikívánkoztam az emberek közé.

BZ: Irodalmi tevékenysége mellett közel negyven éve pedagógusként dolgozik – fogalmazhatnék úgy is: középiskolás fokon és afölött is tanít. A pedagógusi pályáról szinte csak rosszat, csak a panaszokat hallja az ember. És hát a költőkről sem az a kép él a köztudatban, hogy felhőtlen gondtalanságban telnek napjaik. Ön miként éli meg azt, hogy pedagógus és költő is egy személyben?

DE: Sosem volt könnyű viselni ezt a kettősséget. Különösen a szocializmus éveiben akadtak ebből gondjaim. Csak egy példa! Első munkahelyemen az igazgatónő behívatott magához. Áruljam el, szólított fel, kinek dolgozom az iskolán kívül. Mintha bűn lenne verseket, könyvrecenziókat írni és közölni egy magyar szakos tanárnak! Az iskolába belépve ma is megszűnök író és költő lenni, ott csupán tanárként, illetve 1995 óta igazgatóként vagyok jelen. A tanári és vezetői munka mellett műveket létrehozni csak önkizsákmányolással lehetett. Mostanában egyre többször teszem föl magamnak a kérdést, hogyan alakult volna a pályám, ha abban a napi 8-10, nem ritkán 12 órában, amelyet immáron 39 éve iskolai munkával töltök, de legalább is a felében írással foglalkozhattam volna. Ha nem csak a vakációk idején adhattam volna át magam az alkotó munkának.

BZ: A Pilinszky-, Arany János-, Kölcsey-, Illyés Gyula- és József Attila-díj, Bács-Kiskun Megyei Príma Díj és más elismerések után idén Babérkoszorú-díjban részesült. Melyik díját érzi a legközelebbinek magához, melyikre a legbüszkébb?

DE: Nem büszkeséget érzek. Egyszerűen örülök az elismerésnek. Ez a legutóbbi is meglepetésként ért, éppúgy, mint a korábbiak.