Kovács katáng Ferenc interjúja Hegyi Botos Attilával

Kovács katáng Ferenc: „Az ég az én tengerem. / Partjain lakom. / Itt virradnak rám a reggelek, / itt borulnak rám / az alkonyok.” (Zsoltár) – Mielőtt legújabb kötetedről kérdeznélek, emlékezzünk meg néhány szóval az előzőről, az In illo tempore – Kézzel írt teremtéshimnuszokról (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018). Suhai Pál íróbarátunk Kosztolányi soraival jellemezte műremekedet: „A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség.” Hogyan jut eszébe valakinek, hogy míves, kiformált betűkkel egy egész kötetre való verset saját kézzel vessen papírra és publikáljon bibliofil kiadásban? Nyilván nem így írod a bevásárlólistát, vagy nem ilyen kalligrafikus formában hagysz üzenetet a hűtő ajtaján. Elmeséled nekünk ennek a különleges folyamatnak a történetét?

Hegyi Botos Attila: Valójában az Egyedül a Nap után írtam az In illo temporét: noha könyvben előbb jelent meg az utóbbi. Jól emlékszem a koraőszre, ami után nekifogtam. A szokottnál több aljasság, szenny ért akkor. Visszaadni (adni egyáltalán) effélét nem természetem, búfelejtéshez pedig írmagnyi kedvem se volt. Inkább – élve a lehetőséggel: még több mindent vontam meg magamtól, egyik napról a másikra elhagytam a cigarettát, a reggeli kávét, az alkalmankénti borozgatásokat; az étrendet böjtire fogtam, közlekedésre csak lábat használtam. Ez csak alapból napi 30-40 km hajnali és esti járást jelentett a hegyek s a belvárosi munkahely pincecellája között. Semmit, de semmit (!) se váró, vágytalan egykedvűséget, pőre figyelmű peripatetikát, egyszerre végtelenül érzékeny s éles kopárságot: belül „megállást a végtelenben”. Lényegre szorítkozást a legmagasabb regiszterekben. A kézírás ötlete így merült fel, képletesen szólva: a teremtés előtti „semmiből”. De legyen rá kifejezőbb kép: az első mozdulat, rajzolat, vonás – egy felszálló daru karma a hajnali, rezzenetlen vízen. Ahogy a tükör barázdáján ezer színre hasad.

KkF: „Ma merre vezetsz, mondd, / én egyetlen utam?” (Föld, láthatár) – A Kortárs Kiadónál megjelent Egyedül a Nap c. kötetedet, mint ahogy ifjúkorom átlagolvasója a Népszabadságot hátul, a sportrovatnál, én a Tartalomjegyzékednél kezdem. Hosszan elidőzöm. Pattogó, beszédes címek. Akár versként is olvashatnám. Köteted öt tételes mű: Himnuszok a csöndhöz; Földköz; Holdvilág; Napbárka; Matézis. Haladjunk hát következetesen hátulról. Hogy szelídíted rendbe egy-egy köteted írásait? Nagy termésből merítesz, kénytelen vagy eltekinteni a sorba nem illőktől? Előre megfont fonál mentén haladsz, avagy az alkotás folyamán sodródik a szál?

HBA: Lélekjelenlét, rendezett, hűs fej, ámde ártatlan, lázas szív – tudatnál, észnél lenni: ontológiai, felelős alapvetés. Minden egyes könyvemnél másként történt a rendezés, de előre megvontam életterüket. Elejüket, végüket. „Hol, mit kezdtem, abban véget…” (drága Alexa Karcsi barátom juttatta eszembe a napokban ezt az arany Arany-mondatot). Hagytam, hozzanak bármit. Kész Mengyelejev-táblázat: idővel minden elem, elemi érzékelés helyére kerül. Mondjuk úgy, a tekintet sugarát hol ide, hol oda vetve, szikrázóra söpörtem egy égre nyílt udvart újra és újra. Belaktam jelentkező tudatformák legkülönfélébb szintjein. Belenyúltam téridő-rendjükbe? Belátás szerint. Maradtak ki belőlük írások? Persze.

KkF: Hangom a csillagoké, / tintám vérem csuprából itattam. (Olajág) – Hány HBA létezik? Írsz. Megzenésíted klasszikus költők verseit. Önálló zeneműveket szerzel. Képzőművészeti alkotásokat hozol létre. Található egy-egy műhely élettered minden sarkában, ahol az álmaidnak hódolsz? Hogy osztod meg magad a műfajok között, az alkotás folyamataiban?

HBA: Egyetlenegy. Vagy számtalan HBA létezik. Ugyanaz. S az instrumentum is mindegy. Egy ásó vagy egy fakanál? Utóbbi időkben ecsetet villanásra akkor használtam, amikor leányom kért freskókat szobája falára (igaz, belőle az emblematikus festmény, a Darutánc picur fotója az Egyedül a Napkötetbe belekerült: szerzői arckép gyanánt). Annyi kifejezésmód közül leginkább az ének s az írás domborodott ki utóbbi évtizedekben. A legpneumatikusabb s a legkevésbé tárgyiasult, hely- s időigényes kifejezésmódok: sebtében megeshetnek e kaotikus emberidőn. „Megzenésítés”? Ha verset írok, verset. Ha dallamot, dallamot. Ez esetben csak íve, szívverése, hangszíntérképe érdekel. A szöveg rá közvetlen utána, „magnetikusan” talál, az utóbbi két és félezer év ily-oly írásbeliségéből (muzikálisan elfogult prioritást a görög, az angol, a dallamos latin nyelvek jelentenek). Felszakadnak – kibontom, égnek engedem őket: intim csöndben, lopott percen. Az énekszó nekem: Örök Első. Csepp porontyként, a nagyszülői paradicsomveteményesben – akkor még módjával vallásos – nagyanyám ezt suttogta: Jaj, fiam, énekelj, énekelj, hallom az angyalokat. Ezt a Jaj, fiam-at még kétszer hallottam tőle. Egyszer egy szintúgy nekem szegett mondat elején: „ennyit senki nem hordozhat”. Utoljára pőrén, mellékmondat nélkül, vergődő sóhajként apám ravatali teste felett. Két szó. Az Anyaföldé. Miben különbözik e három kiejtés? Áh. Maguk a kibomló teljesség. Akár a lenti szoba felszűrődő hangjai: kisfiam épp Bachot billentyűz a zongorán.

KkF: „E föld alatti rejtett kert / salétromvirágai között lassan / sétálnak az évek…” (Könnyek verse) – A természet, s evidens részeként Te és a családod hogyan alkottok egy szerves egészet?

HBA: Hát az a salétromvirágos kert aligha a „természet”. Az a már említett föld alatti sötét csöndcella, hol az egyetlen hang a fűtéscsövek olykori csordogálása. Az utóbbi másfél évtized deli férfikorának nappalait ott tölthettem. A munkahelyem. Ami a családot s az ún. természetet illeti: na, ők életem kiváltságos örömei. Tündéri, vibráló kis csapat, ahogy lelkendezve tempóz hegyeken-völgyeken, lubickol tóban, tengerben, vagy épp barlangász (ez inkább apa-fia passzió). Jár arra gyakorta, s úgy, ahogy kevesen: mocsáriszapban gázol mellig, elhagyott öblöket fedez fel egy lélekvesztőn. Mindezt: az együttlétek iránt való mérhetetlen igénnyel (s persze olykor visszakurjongatva apát, mikor elnyargal egy szép fényegyüttes, igéző ritkaság felé). Rendkívüli, érzékeny, perfekcionista teremtések Ők, szeretteim. 

KkF: Van, ahol összeér. /A szólító és a szólított, / hívó fuvallat, hívó csengő, / tett és a szó. (A teremtés könyvei) – Az év minden áldott napján képernyőre varázsolod a Napút Online arculatát, „megfested” a nyitó oldalra a két-három aktuális cégért, s megszerkeszted alájuk a legkülönbözőbb műfajú alkotásokat. Beavatnád az Olvasat olvasóit ennek az összetett folyamatnak a részleteibe, kihívó szellemi folyamatába?

HBA: Művészlelkek, -sorsok maximalista patrónusa, kultúrmisszionáriusa, Szondi Gyuri barátom néhány éve kért föl, elsőként audiovizuális szerkesztőnek (filmvágónak etc.) a Napút Online-ra. Majd a Környezet-rovat szerkesztőjének. 2020 januárjától lettem helyettese, a virtuális Napút főszerkesztője; mindennapi teendőbokroké (szerükkel-számukkal nem terhelném e sorokat, több, együttes szerkesztői feladatkörről van szó). A cégéreknél, vizuális gesztusoknál többnyire a neten meglévő kultúrkincsekkel élek; adott publikációhoz rögtönzött kombinációikkal, lényegláttató skicceikkel, változó, mennyi átformálással, időszorította, hullámzó sikerültséggel – szemben az árral, részrehajlatlan, törékeny lélekgondozásban: világbajnokmód tempózni, pillangózni kell. Újabb örömhír, alkutlan, zsigeri penzum. Tavaszra megjelenik a következő könyvem, az Evangélium. Kiváltságos csodákban volt, van minden nap részem; s hozzájuk méltó kihívású türelemben. Metsző, meleg tekintettel, fogak közt mennyek annyi szeretett virágával; ahogy kellett, kell – hajszálpontosan úgy.