Részlet Mezey Katalin regényéből

15.

Ibolya kacagós kislány volt. Félórát labdáztak falra ütőst egy szomszéd aprósággal hármasban, figura szerint, számolva, ki jut tovább. Persze hogy Ibolya lett az első, pedig szokatlan volt neki a pattogós kis labda. Erzsi mostanában nem járt ki az utcára, nem volt nagymenő az efféle időtöltésekben.

Aztán sötétedni kezdett. Leültek, már kettesben, az orgonasövény alá a kerítéslábazatra.

– Kaptál-e sok vizet? – kérdezte Ibolya.

– Mit? – értetlenkedett Erzsi.

– Vizet. Locsolód volt-e sok?

– Jaaa – húzta el a száját. – Nem voltam itthon. Nénjéhez utaztunk.

– Hítfőn? – hüledezett Ibolya. – Ín addig nem gyüttem e, míg a locsolás meg nem vótt. Húsz tojást evittek meg ecsomó pízt. Tavaly innálam vóttak a legtöbben az a osztályból, csak Torda Zsuzsinál járt több, de az nem számít, mert az kocsmás.

– Hogyhogy kocsmás?

– Hát úgy, hogy nálluk van a kocsma. Az apja meg az annya tartya a kocsmát. Azt is mondtják, hogy csak színbül mennek locsolni a lyányt, igazán az annyát udvarolják a legínyek. Hálás fehírníp. Nagyon is. – Ibolya sokamondóan nevetett. Erzsi is vele mosolygott. Erősen viszketett már a levél a zsebében, de nem tudta, előálljon-e vele ilyen hirtelen. Hátha kifecsegi az Ibolya, és aztán kicsúfolják érte.

– Osztán ittmarattál szígyenben, egy szál locsoló níkül? – faggatta Ibolya. Ín bizony nem mentem el addig, rajtam ne nevessík senki.

– Hát, nénjééknél volt azért locsolkodás, de apu csak aznap ért rá, akkor kellett utaznunk. Kerestek ám itthon, csak nem engedték be őket – fordította suttogóra a szót, hogy biztosan csak Ibolya hallja.

– Nem engettik? Ki nem engette?

– A nagymama. Meg nénje.

– Üket sem locsutták? Ej, hát nállunk annak nagy szígyen, aki nem engedi be ilyenkor a firfijakat. Megszólják nagyon. Városson persze más. Nagyanyámnál se jártak.

– Nem mondod el senkinek?

– Mit?

– Hát amit mondtam, hogy voltak azért… Két osztálytársam. De ez titok. Jóska se tudja.

– Hogyhogy?

– A nénje súgta meg ma, de nem szabad elárulni, hogy tudom. A levelet se mondta senkinek.

– Mijjen levelet?

– Bedobtak hozzánk egy levelet. Nézd! – Óvatosan előhúzta a zsebéből, de gyorsan vissza is süllyesztette, félt, hogy meglátja valaki.

– Mutasd má, te! – kapott utána Ibolya nevetve, hangosan.

– Psszt! – csitította Erzsi, észrevéve, hogy Jóska focizás közben oda-odanéz rájuk. – Majd máskor. Most meglátják.

– Most mutasd! Ki látná meg? – nevetett Ibolya, és Erzsi zsebre dugott keze felé kapkodott.

– Hagyjál! Ha nem hagysz békén, akkor egyáltalán nem mutatom meg. – Sértődötten állt fel. Ibolya kérlelőre fogta a dolgot.

– Jól van, na. Nem kell mingyár haragunni. Ha megmutatod, elbeszíllek ín is valamit neked.

Nénje fekete fejkendős alakja jelent meg a kertkapunál.

– Jóska, Erzsi! Vacsora!

– Kijössz holnap? Mennem kell!

– Gyere ki utána. Sítálunk egyet a sötítben! Akkor nyugodtan megmutathatod a leveled is.

– Ma már biztos nem engednek. De holnap. Délelőtt jó lesz?

– Ti mán a tikokkal feküsztök? Elunnya magát az ember ebben a városban. Mink míg ilyenkor sítállunk csapatossan, míg egísz besötítül. Biztos kienged az ídesanyád, ha kíred.

– Á, biztos nem. Holnap kopogok majd az ablakotokon, jó? – És azzal megiramodott a kapuban álló Rozka felé, mert úgy érezte, hogy nénje vizsgálódó tekintetével belelát, tudja is már, hogy elmondott mindent Ibolyának.

Nehezen jött álom a szemére. Ibolyával való beszélgetésére gondolt, meg arra, amit este apja mondott. Holnap náluk lesz Ilike! Reggel orvosi vizsgálatra megy, utána eljön hozzájuk, és itt marad ebédre is, mert nem érdemes hazautaznia edzésig. Együtt töltik a napot! Erzsi felnézett unokanővérére, kicsit talán irigyelte is. Neki már sikerült a továbbtanulás, és bejáróként is jó tanuló volt. Hajnalban kelt, és késő este érkezett haza – mert délutánonként edzésre járt. Az iskolai tornatanára fedezte fel benne a rátermettséget: futott, ugrott, egyelőre még nem dőlt el, miben lesz a legjobb. Nagyon imponált Erzsinek, hogy Ilike bajnok! Versenyekre jár. Még talán az olimpiára is eljut, Tizenhat éves csak, de már a felnőtt mezőnyben is jól szerepel. Nagy tehetségnek tartják.

És nevetős, magabiztos. Úgy jár, mint akinek a lába nem is érinti a földet. Erzsi mindenen mennyit gondolkodik, mennyit kesereg! Ili számára minden egyszerű, mindenre egy-kettő megoldást talál. Szerette hosszú, szőke copfját is. Az ő édesanyja nem engedte, hogy megnövessze a haját. Idejét múlta a nagy sörény. Minek az! Nem vagyunk ősemberek! – szokta mondani. De hiába, nem sikerült meggyőznie a kislányt, mennél több érv szólt ellene, annál jobban szerette volna. Ha tehette, fésülte, fonta unokanővére hullámos, hosszú haját.

Mióta tudta, hogy jön, bosszúsan gondolt arra, hogy minek is mondta el Ibolyának a levélhistóriát. Még szerencse, hogy behívták, mielőtt megmutathatta volna. Így még letagadhatja. Nem megy ki hozzá, itt bent várja ki, amíg Ilike megérkezik. Aztán együtt töltik az egész napot. Kifaggatja a nővérét, hogy lehet jelentkezni a sportra. Ő is szeretné megpróbálni. Ha megkéri, talán el is viszi magával az edzésre, hátha benne is felfedeznek valami tehetséget. Hiszen a torna mindig jól ment neki. Csak sajnos otthon nem engedték, hogy egyesületben tornázzon. Pedig hívták, mikor kisebb volt. Az egyik tornaórára bejött egy néni, alacsony volt, fekete bársonyszalagot viselt a hosszú, vállára göndörödő hajában, és minden ügyesebb kislányt végigpróbált. Erzsi is azok között volt, akiket kiválasztott, mert hajlékonynak és erősnek találta. De a cédulát, amit adott, hiába mutatta meg otthon, nem engedték el.

– Nincs aki hozzon-vigyen, magadba meg még kicsi vagy – magyarázta anyu.

Hiába, a város túlsó szélén volt a sportklub, majdnem egy órát kellett volna utazgatnia. Persze másnak is csak annyi volt az út, mint neki lett volna, és mégis eljárt.

– Nem sül ki semmi jó az ilyesmiből – mondta nagymama is. – Nem lányoknak való a sport.

De Erzsi tudta, hogy a lányok is milyen nagy sikereket arattak, épp akkoriban volt az olimpia, mindent a magyarok nyertek, tizenhat aranyérmet hoztak haza a finnektől! Az újságok tele voltak a tornásznők arcképeivel! Ó, ha ő is hajlonghatna a gerendán, és csinálhatná a gyönyörű hátra hidakat!

Aztán elmúlt ez az ábránd is, elfeledkezett róla. Figyelmét Ilike pályafutása terelte ismét a sportolásra. És most itt a jó alkalom: talán holnap leviszi magával! Most már nem lehetne akadály, hogy kicsi! Tizennégy éves elmúlt, egyedül is elengedhetnék! Érezte, legbelül azért érezte, hogy ma sem menne könnyen, ha ilyen tervekkel állna elő! Sőt, nagymama szerint egyre szigorúbban kell őt fogni, szerinte már most is többet engednek meg neki a kelleténél! De anyuékat talán meg lehetne győzni, hiszen Jóska is eljár focizni!

– Jó lenne holnap elmenni Ilivel az edzésre – mondta lefekvés után Jóskának.

– Mi a fenének? – morgott az orra alatt a fiú.

De Erzsi tudta, hogy nem lesz nehéz rábeszélnie, mert öccse is ugyanúgy néz föl Ilikére, mint ő, ugyanúgy rajong érte. Ha nem jobban. Nemhiába vörösödik el nyakig, ha találkoznak, és bújik el, ha ugratják emiatt. Ha meg Jóska is benne volna a tervben, akkor biztos elengednék őket, együtt mégis jobban elboldogulnak.

– Megnézni, milyen az! – Azt már nem tette hozzá, hogy hátha őket is kipróbálnák.

– Ha elvisz – morogta a fiú, és nagyot dobva magán, a fal felé fordult.

– Persze, hogy elvisz – lelkendezett Erzsi. – Biztos. – Hogy öccse elhallgatott, Erzsi egymaga gondolkodott tovább a másnapon, míg nagy nehezen el nem aludt.

(Magyar Napló Kiadó, 2021)