Bármennyi bölcs szállt már le a verembe,
S örök dalt zenge költő édes ajka,
Bármennyi hőst dicsőít a borostyán,
Bármennyi szó, dal, tett hangzott e földön:

Egy bölcs sem adta legbensőbb világát,
Egy költő sem zöngé legszebb dalát el,
Legfőbb tettét egy hős sem vitte véghez,
Mire képes lett voln’ egy sem tehette.

Még mind szomorgva jártak itt a földön,
Csupán törődött viszfénye valójok
Szent tűzhelyének az, mit adni bírtak,
Futó villám, legbensőbb életökből.

Ezért, kik szó, dal, tett által dicsőek,
Nem óhajtják, hogy egy sötét borongás
Ne lengjen ajkukon, szemök tüzében
Mint kósza füst az oltár tiszta lángján.

S ha, mit szépen, bátran véghez vivének,
Dicséri más,- mosolygnak fájdalommal,
S mit mester képze, vítt, gondolt előttünk,
Csak mély alázatra serkenti őket.

(Arany János fordítása)