„Szél nem volt, csak a vadlibák kiáltottak
a szabad őszi ég alatt szívszorongató, titkos üzeneteket.”
Fekete István

Tulajdonképpen teljesen tervezetlenül találkoztunk Tatán több ezer lúddal. Városnézni meg ebédelni álltunk meg ott turné közben, nekem fogalmam se volt semmiről, de Móni már ebéd előtt tudta, hogy amibe belecsöppentünk, az nem más, mint a Tatai Vadlúd Sokadalom, egész Európa (vagy Kelet-Európa, netán Kelet-Közép Európa?) egyedülálló, és legnagyobb és világszenzációba menő, több ezer éves múltra visszatekintő madártani rendezvénysorozata. Ornitológusok, vadlúdkutatók és műkedvelő madárrajongók figyelik az akár hónapokig az Öreg-tavon vendégeskedő, több tízezer madarat.
Kiépül egy teljesen működő madárvédelmi infrastruktúra is, nem lehet ott se drónnal vagánykodni, se a ludakhoz osonni, aztán belevakuzni a képükbe (már az is ki van táblázva, meddig mehetünk a tó felé a parton, és a madárőrök figyelnek is, olyan fegyelem van, mint egy állatkertben), de még a tó felé éles fényekkel világítani, vagy a parton hangos zenét hallgatni is tilos.
Tehát emberek ezrei mennek oda november-december idején azért, hogy csöndben madarakat nézzenek. Túl azon, hogy az élővilág egyik ritka csodája, ez egy komoly metafizikai rétegzettségű esemény. De ha földhözragadtabbak vagyunk, akkor is minimum a világbéke kicsiben.
Mifélék is volnának e vadludak? Az egyszeri ember többnyire vadludak ügyében Kákalaki Akkát és csapatát idézi föl a Nils Holgerssonból. A regényről s a rajzfilmről is halványak az emlékeim, szóval nem tudom, elég erőteljesen ábrázolja-e a szerző, hogy a lúdnak több esze van, mint az embernek (sőt: az sem rémlik, hogy Kákalakiék átmennek-e Tatán?). Legalábbis csoportdinamikai, közlekedésügyi, navigációs és népvándorlási kérdésekben biztosan előttünk járnak.
Mert jönnek novemberben Észak-Európából és Szibériából, fokozatosan egyre többen, végül már szinte az egész tavat ellepik. Reggelente kirepülnek a tóról táplálkozni, este visszatérnek a vízre. Ezt így csinálják körülbelül decemberig. Most idézem a Tatai Vadlúd Sokadalom honlapján olvasható ismertetőt:
„Ha nem fagynak be teljesen a hazai vizek, vagy nem alakul ki vastag, tartós hótakaró, a vadludak egész télen a Kárpát-medencében maradnak. Itt, az Öreg-tavon a szilveszteri tűzijátékozás a 2018-as önkormányzati rendelet előtt elüldözte a tavon pihenő madarak jelentős részét, és az újévben csak sokkal kisebb számban tértek vissza. A rendelet megalkotása és betartatása óta sikerült elérni, hogy a vízimadár tömegek, így a vadludak döntő többsége a tavon maradtak. Ha kemény tél köszönt be, délebbre, avagy nyugatabbra húzódnak, de az ilyen telek egyre ritkábbak.”
Még egy rövid idézet, csak a számok bűvölete kedvéért:
„2023-ban egyszerre 67.000 lúd töltötte itt az éjszakát.”
Ilyenre az ember biztosan nem képes. Elképzelhető, hogy az Édenkertben, az Aranykorban vagy Atlantisz naposabb helyein képes volt rá, de manapság nem tudunk ilyet. Hiába nézem meg az összes meteorológiai előrejelzést, akkor se vagyok képes novemberben az élelmiszerboltba menve a megfelelő jégeralsót húzni a farmer alá. És akkor iderepül egy városnyi madár, szépen összetömörödik, és pár hét alatt eldönti, hogy marad a környéken, vagy röpül még néhány ezer kilométert. Míg mi itten holmi téli-nyári, avagy négyévszakos gumikról vitázunk, ez a tollas csigazabáló, aki nem is tud egyszerre ugyanarra nézni, mert a szeme kétoldalt van neki a fejiben, fogja magát, és eldönti, hogy Tata környékének általa lokalizálható vizeinek hőmérséklete, valamint a föllelhető táplálék milyensége alapján megy-e holnapután Egyiptomba. Vagy a Riviérára, vagy ahová meg van beszélve. Mert megbeszélés, az aztán van!
Mi nem voltunk fölkészülve éjszakai megfigyelésre, talán két órát tölthettünk ott, de azalatt folyamatosan tárgyaltak. És nagyon-nagyon sokan voltak, ha nem is 67 ezren.

Adódik a kérdés, hogy itt mindenki tárgyal mindenkivel, vagy csak a vezetők (Kákalaki Akka) tárgyalnak? Vagy vannak diplomaták, parlamenterek? Netán ez a hangmassza egyféle meditatív állapot elérését segíti, mely állapotban a ludak ráhangolódnak a Földanyára, és telepatikusan letapogatják a bolygó várható időjárását? Esetleg minden egyes lúd a szomszédja memóriájába gágogja közvetlenül a repülési koordinátákat?
Azt ne mondja senki, hogy csak úri passzióból gágognak, mert passziónak azért elég fárasztó, próbálják ki, ha nem hiszik.
Természetesen a tudomány már régen megfejtette, hogy a vándormadár úgy tájékozódik, hogy érzékeli a Föld mágnesességét, betéve tudja a Hold és a Nap állását, illetve az útközben előforduló szagokból is van egy enciklopédiája.
De vajon létezik-e tudományos válasz arra a kérdésre, hogy ha a madár elmegy valahová, ahol neki jobb, mint ahonnan jött, akkor miért nem marad ott? Nagyobb honvágy dúlna madárkebelében, mint egy emigráns magyarnak? Vagy netán az ökoszisztéma megváltoztatásán fáradozik, bizonyos déli növények magvait potyogtatva el Északon, avagy fordítva?
És alapvetően, visszatérve a korábbi kérdésekre: afféle kollektív tudattal, demokratikus struktúrával, netán hierarchikus rendszerekkel találkozunk a ludak világában? Vagy ahány faj és csapat, annyiféle? Mert Kákalaki Akkáéknál egyértelmű a helyzet. No de Tatán előfordulhat még tundralúd, nyári lúd, vörösnyakú lúd, örvöslúd, apácalúd, rövidcsőrű lúd, sarki lúd, kanadai lúd, indiai lúd, nílusi lúd, továbbá nagy lilik és kis lilik. Utóbbiak nyelvtani önzetlenségükről híresültek el, hisz minden rendes magyar madármegfigyelő szülő elmagyarázza gyermekének szép nevük kapcsán, hogy a magányos lilik nem lili, ellenben több lilik mindig lilikek.
És ez a sokféle lúd vagy mind ott tanyázik a tatai Öreg-tavon, vagy épp fölötte köröz helyet keresve, miközben teljes hangerőn kommunikál. A jellegzetes v-alak a köröző vagy ereszkedő csapatoknál sokszor módosul, s hol egyik, hol másik lúd kerül egy-egy közös manőver után az elejére, ám mintha minden esetben visszaállna az eredeti rend… bár a csuda tudja: nehéz ám egy ilyen röpülő kötelék tagjait megkülönböztetni egymástól, pláne ellenfényben.
Egyébként azt is tudományos tényként közlik, hogy a vadludak a tatai „alaptábort” több ezer éve használják. Nagy bizalommal vagyok az avar kori, vagy épp honfoglalás kori ornitológia iránt, hisz akkoriban jóval több ember találkozott teremtett lényekkel, mint manapság (ha már madár: solymászból egész biztosan több volt, sőt, baromfitartóból is), így jóindulattal föltételezem: ha e több ezer év alatt lett volna az Öreg-tavon megszálló, több tízezer lúd közt emberszemmel látható konfliktus, azt följegyezték volna. E szerint a körülbelül tízfajta, s ki tudja, hány országból való (hogy is van ez a ludak nemzeti identitásával?) madarak több ezer éve képesek az év egy pontján körülbelül egy hónapra tökéletes egyetértésben egymás testmelegébe söndörödni egy magyarországi tó közepén. Miközben folyamatosan ordítoznak egymással (persze nem tudtam elég közel menni, így ha egyes lázadó lúdpárok titkon suttogóra fogták, azt nem hallhattam), ám nem mennek ölre. Feledve egy pillanatra az emberközpontúságot: el tudjuk ezt képzelni akármilyen más élőlény esetében?
Majd vissza csodás önmagunkhoz (vagy önmagunkon túlra), mert e lúdcsapatok emberfeletti képességeiről töprengve elkerülhetetlenül fölmerül: el tudunk képzelni a magunk részéről egy ennyire tervszerű, egyben ily intuitív, kollektív népvándorlást, pontosabban népingázást?
Persze Isten őrizzen bárkit attól, hogy ilyet akarjon csinálni! Ahogy a költő mondja: „Ami égi, ne hozd a földre!” A vándormadár maradjon az égen, vagy a tavon, mi meg nézzük őket némán a partról, s tűnődjünk tovább: miféle szociállélektani csudatevők e jószágok, hogy több ezer éve megoldanak valamit, amit mi még mindig csak tanulunk?

Juhász Kristóf