Őróla álmodtam múlt éjjelen,
bús arca felderült és tűzben égett,
s zenés aranybeszéde újra szép lett
mint egykoron, és aztán énvelem

osztotta meg, mi emlék, sejtelem,
lebírta a halált és semmiséget
a bűvös föld versengett vágya végett,
és a világ csodás volt, végtelen.

Aztán zokogtam egy zárt rács előtt,
siratva vesztett ígéit a múltnak,
az elfeledt titkot, a lelket, őt,

a sok dalos madarat, mit leszúrtak,
holt szavait, száját, mely nem beszél…
Akkor ocsúdtam s megtudtam, nem él.
(Kosztolányi Dezső fordítása)