Leyla háza

Leyla, Roxy és Ali Yekta Bey belépnek az életembe

Isztambulban a legtöbb ember nyáron szereti a Boszporuszt, én azonban a téli arcáért rajongok. Sokszor elnézem a hóesésben üvegzöld színűvé váló vizét, a partra vont sárga, piros, kék színű ladikokon megült havat, az élelem után kutató sirályokat.

Meg a város két oldala között ingázó kis motoros hajókat.

Egy téli napon, amikor semmi dolgom nem akadt, beszálltam az egyik kis hajóba, és átutaztam a túlsó partra, aztán visszajöttem.

Aznap a köd fehér tüllfátyolként borult Isztambulra. A homályos sziluettű csónakok bölcsőként ringatóztak a tengeren. Magamba szívtam a sós víztől elnehezült vastag horgonykötelek illatát, melyekkel a csónakokat a kikötői cölöpökhöz rögzítették, hallgattam az ide-oda lengő bárkák recsegő hangját. Ahogy a kötél megfeszült, szanaszét fröcsköltek a vízcseppek.

Néhány utas a kikötőben a sárga, piros, zöld színű műanyag vödrökben fickándozó halak közül válogatott. Az egyik halászbárkában halat sütött egy férfi, megállás nélkül kiabálva, hogy: „Halas szendvicset, halas szendvicset tessék!” A halas vödrök mellett valósággal burjánzott a zöld: fejes saláták, fodros saláták, rukkolák halmai, aztán még citromok, retkek…

Csípős hideg volt, és fújt a szél.

A korán érkező utasok letelepedtek a kis motoros hajóban. Egy bajuszos, beesett arcú férfi a szél elől a markába rejtett cigarettáját szívta; mintha valami bűnt próbálna leplezni. Mellette egy hatalmas fekete szemű, elnyűtt arcú nő ült szorosan hozzábújva; a vonásain látszott, hogy valaha nagyon szép lehetett, fejét gyengéden a férfi vállára hajtotta. Úgy hatott ez a kis mozdulat, akár az életük szimbóluma: ebben a kemény társadalomban egy oltalmat kereső nő és egy oltalmazó férfi.

Három lapátkezű siheder a hidegben összebújva susmorgott. A széles vállukat meggörnyesztő fáradtság elárulta, hogy kemény fizikai munkát végeznek; keleti fiatalok voltak valamennyien.

Egyszerre tódulni kezdtek az utasok a hajó felé. Amíg a munkából érkező, a kimerültségtől elcsigázva a fedélzetre igyekvő utasok a kikötő és a csónak közé lefektetett nedves deszkapallón áthaladtak, az indulásra kész hajó segédje kézzel-lábbal szélesen gesztikulálva felügyelte őket, hogy ha valaki megcsúszna, azonnal elkapja.

– Indulunk, indulunk! – kiáltotta kisvártatva a kormányos. Lassan indulni készült a hajónk. Az emberek a hidegben felhajtották gallérjukat; mindükön elnyűtt felöltők, dzsekik, rövid ujjú kabátok voltak. Meleg leheletükkel igyekeztek felmelegíteni az ízületeknél vörösre gémberedett kezüket.

Aztán elindult a csordultig telt kis hajó, egy széles kanyart leírva elhagyta a kikötőt, majd a menetrend szerinti városi hajók, a többi motoros hajó és a sügérhalászatra indult bárkák között ügyesen lavírozva Üsküdar felé vette az irányt. A zajos tengeri járművek zsúfolt utasközönsége mintha valami álomban siklott volna. A sirályok időnként lecsaptak a vízre, fel-felvillanva a hajók mögött. Ahogy leszállt a sötétség, még tündöklőbb lett a fehérségük, még élesebbé vált a vijjogásuk.

Ha a motoros hajó vezetői nem lettek volna olyan éberek, bizony könnyen megeshetett volna, hogy nekiütközünk annak a hajómonstrumnak, melyet a halálra rémült utasok csak az utolsó pillanatban vettek észre. Ez a hatalmas hajó lomha, senkivel sem törődő óriásként hasítva a habokat haladt el előttünk, a hajócsavar keltette hullám egy darabig még dobálta a kis hajót, mi pedig tovább folytattuk utunkat.

Az utasok kezéből lecsüngő hálós szatyrokból zöldségek, gyümölcsök kandikáltak ki. A még forró kenyereket az ölükben szorongató, éhesebb utasok már el is kezdték majszolni a sarkukat, szélüket.

Az anatóliai oldalon világítottak a fények, a minaretekből az esti imára hívás hangja szállt az égbe, amitől az ember torkát sírás kezdte kaparni. Olyan volt ez a város fölött visszhangzó, lélekbe markoló hang, mintha egy ismeretlen világból szólna.

A halak ugyan éltek még a nejlonszatyrokban, de a beszélgetésbe merült utasok nemigen vettek tudomást róluk. A beesett arcú férfi éppen mesélt valamit a vállához simuló nőnek.

A túlpartról ínycsiklandó sült hal illata szállt.

A függőhidakon egyhelyben álltak a tömött kocsisorok, a több ezer jármű lépésben araszolt. Az esti sötétség úgy burkolta be Isztambult, akár egy vastag takaró.

Miközben elnéztem ezeket az embereket, arra gondoltam, hogy voltaképpen mindannyian bevándorlók. Más-más típus mind; akad közöttük sötét bőrű, akad szőke, akad balkáni típus meg közép-ázsiai is. Aki nem tudja, meg nem mondaná, hogy ezek az emberek ugyanannak az országnak a lakosai.

Némelyek a Balkánról, mások a Kaukázusból, megint mások Közép-Ázsiából, a Közel-Keletről, Hidzsázból, Jemenből, Jeruzsálemből, Oroszországból, Grúziából, Boszniából, Bulgáriából menekültek ide. Ez a város egy valóságos menedékhely. Az országokban, ahonnan elmenekültek, hátrahagyták a házaikat, kertjeiket, földjeiket, sőt a keservesen utánuk síró kutyáikat-macskáikat is. Ebben az országban pedig, ahová érkeztek, beköltöztek az innen elmenekült emberek házaiba. A görögök és örmények otthonait odaadták ezeknek a földönfutóvá vált, a halál torkából épphogy megmenekült embereknek. Ők pedig elfoglalták az idegen házakat, és művelni kezdték a számukra ismeretlen földeket.

A világ e szegletének a története az egymás tulajdonába való beköltözés története. A legtöbb küzdelem és háború mögött birtokviták állnak. A kiürült házak, a benépesült házak, a birtokperek, az ember lakhatási szükséglete, az az alapvető igénye, hogy fedél legyen a feje fölött a történelem során számos tragédiához vezettek.

Akárcsak ebben a regényben.

A Leyla háza megírásának és ennek a valamiképpen mindannyiunk életére hatással lévő birtokügyi tragédia elmesélésének a gondolata azon a napon, abban a kis hajóban született meg bennem.

Egyszer csak láttam, hogy velem szemben egy fáradt, elcsigázott oszmán úrihölgy ül:

Maga az elegancia.

Vele szemben egy csíkokban kékre festett hajú lány:

Maga a lázadás.

Mellettem pedig egy jól öltözött, gondosan megkötött nyakkendőjű, a haját brillantinnal hátrafésült idős férfi:

Maga a méltóság.

Nem ismerték egymást, mindenki a saját gondolataiba mélyedt.

Leyla Hanım, Roxy és Ali Yekta Bey aznap beléptek az életembe.

Hogy azután soha többé ne lépjenek ki.

1

Az öreg hölgy egy hatalmas platánfa alatt ült, ahonnan két napja jóformán el sem mozdult. A jó néhány évszázadot megért, óriási fa alatt a kemény, kávébarna bőrből készült bőröndjén gubbasztva várakozott. Az itt-ott foltokban megkopott koffer sarokvédői, a középen futó vastag pánt és a széleket óvó bakancsszegek mind az egykori utazók rég letűnt korát idézték.

A platán egy nagy forgalmú, keskeny út szélén, a villa falának tövében húzódó szűk járdán állt. A közeli fűszeres, zöldséges és kávéboltos szemmel tartotta az idős hölgyet.

Időnként küldtek neki teát, vizet meg egy kis almát, pirított csicseriborsót, süteményt. Később aztán egyre-másra kérlelni kezdték az asszonyt.

– Nagyasszony, hagyd már ezt a makacskodást, kérlek! Jóformán a fiaidnak számítunk. Kelj föl, no, és gyere haza velünk.

Az idős nő azonban mindet konokul elhárította.

A harcsabajszú zöldséges, Cemal kezét a kék kötényében törölgetve próbált újfent a lelkére beszélni:

– Gyerekkorom óta ismersz, az istenért, tudod, hogy itt van a házam rögtön a közelben, gyere, no, és menjünk!

– Köszönöm, de nem mehetek.

– Nagyasszony, az ég szerelmére, ne ellenkezz tovább! Miért ne jöhetnél?

A hentes is közbeszólt:

– Hogy lehet így élni az utca közepén? No, rendben, két napig kibírta, de mi lesz majd három-négy nap múlva?

Az idős hölgy a háta mögötti villára mutatott.

– Én itt születtem, egész életemben itt éltem – mondta. – Ezenkívül nincs számomra hely, ahová mehetnék.

Ennek hallatán a boltosoknak elszorult a torkuk, aztán így szólt az egyikük:

– Tudjuk jól mi azt, nagyasszony, mi ne tudnánk! Mindannyian a szoknyája mellett nőttünk fel. De mit tegyünk, ha egyszer megvették a villát ezek a becstelenek – mormolta. – Mit tehetnénk?

– Való igaz, hogy nem láttunk még hozzájuk fogható gazembereket ezen a környéken.

Némelyek a kezükben lévő törlőrongyokat gyűrögették, mások idegesen rágyújtottak, de mintha csak összebeszéltek volna, közben valamennyien csöndben átkozták a villa új tulajdonosait.

A fűszeres fiatal lánya ekkor megjelent egy csokor jázminnal, a virágokat az asszony felé nyújtotta. Az idős hölgy mosolyogva elvette a virágokat.

– Leyla néne – szólalt meg a lány –, gyerekkorunkban mindennap adott nekünk a kertjéből jázmint, emlékszik?

– Igen – felelte az öreg hölgy, és újra elmosolyodott. Ahogy a jázmint az orrához emelve magába szívta az illatát, mogyoróbarna szeme felfénylett a régi emlékektől. Nem szólt a lányra, amiért az nénének nevezte, holott ezt korábban szigorúan megtiltotta, arra kérve mindenkit, hogy kizárólag Leylának szólítsák.

A mellettük elhaladó autók lelassítottak, némelyek csodálkozva, mások szánakozva, megint mások dühösen bámulták a kocsiablakból a kisebb tömeg által körülvett idős nőt. Ki lehetett ez az öregasszony? Talán egy vén szenilis, aki elcsatangolt otthonról, és most eltévedt.

Azok a lakók azonban, akik korábbról ismerték, és tudták, mi történt, sajnálkozva csóválták a fejüket, mondván, „a mindenségit, odanézz, mi lett szegény nénivel”, sűrű átkokat szórva a villa új gazdáira.

A hely, ahol Leyla immár két napja ült, a Boszporusz ázsiai oldalának „tengerparti útja” volt. Noha egy ilyen nevet viselő útról látszódnia kellett volna a tengernek, itt a teljes parti sávot pompás villák foglalták el. Régi megszokásból mégis így hívták a villakertek alatt húzódó utat.

A villaházak magas falak takarásába bújtak, ezért az útról nézve nem látszottak. Csak a tenger felől lehetett megpillantani őket. A Boszporusz kék vizében álló cédrusfaoszlopokon nyugvó, mélyükben félhomályos csónakházakat rejtő kecses épületeket csupán a Boszporuszon menetrend szerint közlekedő fehér városi hajók utasainak, a halászoknak, a sétahajókkal és csónakokkal kirándulóknak nyílt alkalmuk megcsodálni. Meg persze a Boszporuszon áthaladó hajók legénységének.

Mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy a környékbeli boltosok nem fogják tudni meggyőzni a nagyasszonyt, a negyedben lakó nőkön volt a sor, hogy megtörjék a makacsságát. A pirospozsgás, sugár asszonykák sorra jöttek kezet csókolni neki.

– Nagyasszony, az isten szerelmére, ne legyen konok, jöjjön, friss teát készítettem önnek, meg főztem is – kérlelték, de az idős hölgy nekik is csak ugyanazt a választ adta.

– Ebben a villában születtem, egész életemben mindig itt éltem, és itt is fogok meghalni. Nem tudok máshová menni.

A menyecskék ekkor fájó tekintettel összenéztek, és hevesen szidalmazni kezdték a villa új tulajdonosait.

– Adja isten, hogy egy nyugodt napjuk ne legyen ebben a villában!

– Allah fizesse ezt vissza nekik!

– Hogy lehet ennyi idősen kirakni a házából a nagyasszonyt? Micsoda lelkiismeretlen emberek.

Miközben erről folyt a beszéd, a villából folyamatos építkezés zaja és az építészekkel, mesterekkel kiabáló magas, női hang szűrődött ki.

– Dekaráció! – sivította hibás kiejtéssel a nő. – Ezek mind a dekaráció szerint lesznek kialakítva, nem a saját fejed után, megértetted? Az lesz, amit az amerikai építész mond. Hajszál pontosan azt a dekarációt követed! Te meg ahelyett, hogy ostobán tátod itt a szádat, inkább eredj be, és szaggasd le a mennyezeti díszeket!

Két nappal korábban a villa új gazdái az amerikai építészükkel és annak mestereivel együtt bevonultak az épületbe, majd felszólították az idős hölgyet, hogy ürítse ki a házát. A villa hatalmas kertjének a végében, a tengerparti úton magasodó fal tövében állt egy közepes méretű, fehér, egyszintes ház. Az idős nő egész életét abban a kis házban töltötte. Soha senkinek nem fordult meg a fejében, hogy kitegye őt onnan, az új tulajdonosok azonban most mégis megtették. Hiába tiltakozott az idős asszony a kizárólagos tulajdonát bizonyító földhivatali lapját felmutatva, mondván semmilyen joguk nincs ahhoz, hogy kirakják a házából, senki sem hederített rá. – Mégis csak léteznie kell törvénynek meg jogrendnek ebben az országban – hajtogatta egyre. – Nem értem, hogyan merészelnek kilakoltatni valakit a saját tulajdonából.

Eközben az új tulaj két embere nekilátott, hogy bepakolja a bőröndjét, lehetőséget sem adva az idős hölgynek arra, hogy maga szedhesse össze a holmiját. Roppant idegesség lett úrrá Leylán, amikor megpillantotta, hogy kinyitották a sifonérját, és a féltő gonddal kivasalt blúzok, csipkés kesztyűk, szoknyák, sőt fehérneműk között durva kezek turkálnak. Álmában sem gondolta volna, hogy egy nap majd mindenféle alakok a szőrös kezükkel hozzáérhetnek az intim dolgaihoz. Mindeközben a villa új gazdasszonya olyan hangerővel kiabált, hogy a szomszéd negyedből is hallani lehetett.

– Az egy melléképület! – harsogta. – Én ott guest house-t fogok kialakítani, megértették? Tengernyi pénzt fizettem az építésznek azért, hogy elkészítse annak a kis háznak a dekarációját. Egyébként meg miért kéne megtűrnöm egy fosszíliát a saját kertemben? Menjen, ahová akar.

Az idős nő hallotta e szavakat, ám nem azon rökönyödött meg igazán, hogy fosszíliának nevezték, hanem hogy a kizárólagos tulajdonú házából kitették. Miként hághatták át az új tulajok a törvényt és a szabályokat? Igaz, hogy a ház a villa hatalmas kertjében állt, mégis külön helyrajzi számon, külön tulajdonként volt feltüntetve. Mikor korábban eladták a villát, az új tulajdonosok tiszteletben

tartották ezt a jogát, és nem háborgatták. Ez a nő azonban, akinek ki nem fogy a szájából a „dekaráció” szó, képes lenne őt kitenni a házából?

Márpedig kitette. A személyzet tagjai két oldalról belékarolva kivonszolták a kertkapun, majd ott hagyták a járdán a bőröndjével. A boltosok az utcán összeverődve bámulták.

A nagyasszony egy darabig még úgy maradt ott állva, és nézte a vaskaput, amely elé kirakták, de aztán elfáradt, és leült a bőröndjére. Attól a naptól fogva mondhatni el sem mozdult a helyéről. Olykor a természetes szükségleteit elvégzendő kicsit szégyenkezve, mereven maga elé nézve, mindenki pillantását gondosan kerülve elzarándokolt a fűszeresüzlet hátsó kis helyiségébe, azután újra

visszaült a helyére. Néhányszor fölemelkedett a bőröndről, hogy tornamozdulatokat végezzen. Ezek azonban teljesen különböztek azoktól a gyakorlatoktól, melyeket a boltosok addig láttak vagy ismertek.

Rendkívül lassú, az izmok megfeszítésével, szabályos sorrendben végzett mozdulatok voltak. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a tornamutatvány is, mint minden, amit a nagyasszony csinált, különleges tudáson és képzésen alapult.

S mi mindent tudott még a nagyasszony! Sokszor segített a leckeírásban a negyedben lakó kölyköknek, időnként beszélgetett velük, soha senki mástól nem hallott intelmeket mondott, különféle történeteket mesélt nekik. A kertjében nevelt ritka és különleges virágok semmiben sem hasonlítottak azokra a vágott virágokra, melyeket az út szélén színes műanyag vödrökben árultak a cigányok. Mintha külön illatot kaptak volna a nagyasszonytól, s mintha még a külsejükben is mások lettek volna azok a virágok, melyeket az ő keze érintett. Nem akadt olyan ember a negyedben, aki valaha ne kapott volna jázmint a nagyasszonytól.

Miután mind kimúltak az árnyékvilágból a negyednek azon öregjei, akik őt még kisasszonynak szólították, Leyla idővel kisasszonyból nagyasszony lett.

A belülről kiszűrődő kalapács, fűrész és egyéb szerszámok hangja nem hagytak sok kétséget afelől, hogy nagyszabású átépítési munkálatok zajlanak a villában. A nagyasszony e hangok hallatán gondterhelten pillantott a villa felé, mogyoróbarna szemében aggodalom villant. Talán épp a mennyezetet vagy a falat, bármi is volt az, hatalmas robajjal bontották.

Annak a villának estek neki, ahová ünnepnapokon a környékbeli boltosok rendszerint betértek hozzá kézcsók ürügyén, s ahol az általános iskolás gyerekek lelkesen mutogatták neki a kitűnő bizonyítványaikat némi zsebpénz reményében. Miként feledhette volna e villa monumentális mennyezeti díszítményeit, a falakat díszítő oszmán ornamentumokat, az elegáns portikuszt? Az új tulajdonosoknak mindezek nyilvánvalóan nem nyerték el a tetszését, a százéves kézműves, féltő gonddal készített díszítményeket törmelék gyanánt kupacolták fel a kertben. Erre vallottak azok a sittszállító teherautók is, melyek időről időre feltűntek a villa kapujában. A kocsik elhordták valahová messze a sittet, majd újra és újra visszatértek az üres konténerekkel.

Éjszakára elcsöndesedett, kiürült a környék, s a boltosok kitartó könyörgése ellenére – akik késő éjjelig győzködték, hogy térjen velük haza – a nagyasszony az első éjszakát a Boszporusz nyirkos levegőjének kitéve, a bőröndjén kuporogva töltötte. Amint megvirradt, a fűszerboltos vitt neki teát és frissen sült simitet. Az igencsak sápadttá vált idős hölgy hálásan elfogadta.

A Boszporusz a szívet az élet örömével betöltő júniusi reggelre ébredt. Az út közvetlen oldalán elterülő ligetben különféle madarak trilláztak gyönyörű hangon, a levegő jázmin, babér és magnólia illatával volt terhes.

A nagyasszony képtelen volt elhinni, hogy kirakták őt abból a házból, ahol hetvenhat évig élt, és ahonnan egyetlen napig sem volt távol. Valami tévedés kellett, hogy legyen a dologban, ő pedig a bőröndjén ülve várta, hogy jóvá tegyék azt. Mégsem a vadkeleten élt, vagy hol, hanem egy jog és törvény uralta államban. Ahol senkinek sem állt jogában, hogy csak úgy kiebrudalja a tulajdonost a saját házából. Biztosra vette, hogy ez a tévedés elrendeződik, ezért tovább folytatta az ellenállást, nem tágított a háza elől.

Eközben a boltosok és néhány helybéli lakos azon töprengett, hogy beszélniük kéne a villa gazdáival. Való igaz, hogy az új tulajok roppant gazdag és befolyásos emberek hírében álltak; a férfi egy hatalmas banknak volt a tulajdonosa, több ezer ember dolgozott neki. Na, de egy ilyen ember talán bizony megengedheti magának, hogy egy idős asszonyt csak úgy kitegyen a saját házából? Először mindenki egy emberként morajlott fel. – Már hogy engedhetné meg! Senkinek sincs joga kitúrni valakit a tulajdonából – zúgolódtak felháborodva. Olyan szenvedélyes hévvel érveltek, mintha csak a saját házukról lett volna szó, ám mihelyt arra került a sor, hogy bemenjenek a villa kapuján, és beszéljenek az új tulajdonosokkal, egyszerre halkabbá váltak a hangok. Hát még amikor egy elsötétített üvegű Mercedes, akár valami hatalmas, mozgó épület, begördült a villa kertjébe, izgatottan latolgatni kezdték a tervük helyességét.

– Végeredményben ez az ember sem gyerek már! Tekintélyes banktulajdonos. Ki tudja, hány tucat ügyvéd dolgozik neki. Hogy tudna ekkorát tévedni?

– Amondó vagyok, jobb lesz előbb tájékozódni, a kapkodás gyakorta rossz vágányon jár.

– Nem szólván arról, hogy holnaptól ezekkel az emberekkel is együtt kell élnünk, nekik is szolgáltatást fogunk nyújtani.

A nagyasszony mit sem törődött e hangokkal, hiszen még a pasai rangot viselő nagyapjától örökölt ház tulajdoni lapja ott lapult a zsebében. A nagyapja halála után az anyai nagyanyja kénytelen volt túladni a villán, afölött már semmilyen joga nem maradt, és egy szava sem volt ez ellen, a kertfal tövében álló kis ház azonban teljes egészében az övé volt.

A körülötte összesereglett boltosok zömét még egészen apró gyermekkorukból ismerte. Eleven, életvidám fiúk voltak – némelyikük már vagány fazonra vágott hajú, másikuk még csak taknyos kölyök –, akik minden ünnepkor felkeresték, hogy kezet csókoljanak neki. A régi napok emléke miatt fájt a szívük a nagyasszonyért, és nem hagyták magára, ám valahányszor kinyílt a villa nagy kapuja, és feltűnt az elsötétített üvegű, fényesen csillogó autó, azonnal továbbsiettek. Mindenki egy szemvillanás alatt talált magának valami sürgős elfoglaltságot, futólépésben szaladtak vissza a boltokba, mintha csak vevő jött volna, majd a veszély elmúltával újra összegyűltek a nagyasszony körül. Sosem lehetett tudni; éppen nem volt kizárt, hogy a villa új gazdái a fekete üvegek mögül őket figyelték, sőt, talán azt is megjegyezték maguknak, kiket láttak ott ácsorogni.

Éppen ezért, amikor megjelent az autó, a platánfa környéke nyomban kiürült.

– Kérlek szépen, nagyasszony, ne légy ilyen konok, menjünk haza hozzánk. Meg fogsz itt betegedni.

– Nem lehet csak úgy elkobozni másvalaki vagyonát! Mégiscsak jogállamban élünk.

– Ez nem a vadkelet!

A nagyasszony a szája szögletében megbújó keserű mosollyal hallgatta a negyed lakóinak győzködését, hogy hazavigyék őt magukhoz, miközben minden javaslatot elhárítandó elszánt tekintettel, tagadólag csóválta a fejét.

Alkalmasint valamelyik arra járó autós vagy helyi lakos híradása nyomán végül az újságok figyelmét is felkeltette ez a különös eset, hogy egy idős nő két napja gubbaszt a Boszporusz-parti úton egy platánfa alatt. Vajon bolond volt a nő, vagy valami ellen tiltakozásképp ült oda? Netán a családja tette ki a szűrét az utcára? Ha ez utóbbi volna, príma hírt lehetne belőle gyártani, a téma emberi oldalát kidomborító, az olvasók érzelmeit felkorbácsoló rövid kis írás születhetne. Fontosak voltak az ún. human interest típusú történetek.

Ezért aztán a Gün folyóirat isztambuli hírekért felelős szerkesztője nem mulasztotta el a napi értekezlet témái közé az idős hölgyet is fölvenni. Eltervezte, hogy kiküld egy tudósítót, aki két óra alatt megjárja az utat, és végez is az egésszel. Amikor a napirendben ideért, ezt a hírt is megemlítette. Valamiért kicsúszott a „bolond nő” a száján.

– A Bosnyák Villa kertkapuja előtt ül egy bolond nő…

Az újsághoz hat hónappal azelőtt belépett Yusuf e szavak hallatán felállt a helyéről.

– Megírhatnám én ezt a hírt? – kérdezte.

– Ennyire érdekel? – pillantott rá a főszerkesztő.

– Ismerem azt az asszonyt – felelte Yusuf. – Nem bolond.

– Jó, menj akkor te – mondta a főszerkesztő –, de ne maradj oda sokáig, mert még rengeteg munka van.

Aztán utánakiáltott:

– Ne felejts el fotót is készíteni!

– Ez még mindig zöldfülűnek néz – dohogott magában Yusuf elmenőben.

(Napkút Kiadó, 2023; fordította: Pál Laura)