Egész aranyló délután

csak szeltük a vizet,

két ügyetlen, parányi kar

buzgón evezgetett,

küszködtek a kormánnyal

a parányi kis kezek.

Három kőszivü kisleány!

Ily álomszép időben

nem átall kérni egy mesét,

mely “száll, mint füst a légben”.

Mit ér egy árva nyelv, ahol

három szól ellenében?

Az első kislány szigorú,

azt parancsolja: “Rajta!”

Reménykedik a második:

“Milyen lesz? Csudafajta?”

A harmadik belekotyog,

sose pihen az ajka.

De aztán csend lesz hirtelen,

s már a tündér nyomában

barangolnak az új csodák

ismeretlen honában,

hol vad s madár beszél. Kicsit

hisznek is a csodában.

Ám a képzelet kútfeje

apadni kezd. Elég!

Fáradt a mesélő ajak,

hagyjuk hát a mesét.

“Majd folytatom…”

“Most van a  m a j d !”

sikongják szerteszét.

Így nőtt, szövődött a mese,

amíg a perc haladt.

Most vége. Összefűztem a

fura-szín szálakat,

s víg csolnakunk már hazatart

az alkonypír alatt.

Alice, tied ez a mese,

tegye gyöngéd kezed

szép gyermekálmaid közé,

miket emlékezet

tart össze, mint hervadt csokort,

mit zarándok szedett.

(Kosztolányi Dezső fordítása)