„Az isteni kegyelem világosságában élünk,

még akkor is, ha sok minden homályos körülöttünk…”

Gáncs Péter

Korán sötétedik. Délután négykor lámpa nélkül már az orromig sem látok az íróasztalomnál. Nagy csodálkozásomra az idén visszatért a fény az oslói lakásokba. Látom az olvasó szemét nagyra kerekedni, szemöldökét égbe ugrani. Egy rövidke tárcában nehéz lesz mindezt jól kimagyarázni. Boros Imre bátyánk szavaival élve: Lépjünk kicsit visszább az időben!

Nem panaszkodom, városon nőttem fel, persze hogy volt villany a házunkban. Az ötvenes években ugyan előkerült néha a petróleumlámpa, előfordultak több órás áramszünetek. De mintha világosabb soha nem is lett volna nálunk. A felnőttek nem szerették volna a fényt? A munkájukra esett épp annyi, hogy elég legyen. Ha felálltak a varrógéptől, akkor ott eloltották a villanyt, s felgyújtották a szabóasztal felettit. A Dédinek nem volt ilyen munkalámpája a konyhában, de hiszen ő délelőtt, kinti fénynél főzött. A konyha mennyezetéről lógott egy 25 wattos pléhtányéros, le-fel húzogathatós, az alatt vaklált esténként, morzsolt, vagy varrta, gombolyította a rongyszőnyegeinkhez való, csíkokra vágott szövetdarabkákat. Amerre jártunk, gyújtottuk, oltottuk a villanyt. Igazán sötétek az éjszakák voltak. A felhős égről nem tükröződött a gyér városi világítás. Ha kialudt a tűz a sparheltben, késő este az udvar végébe kellett botorkálni fáért. A Dédi, hogy meg ne halljam, csak az orra alatt motyogta ilyenkor, hogy olyan sötét van, mint az ördög fenekében. Mindenszentekkor a temető főútjai mentén ugyan pislákoltak a gyertyák, hó és tiszta ég híján a távolabbi sírokhoz tartók bizony szentségeltek, de inkább káromkodva, mint áhítattal. Egy decemberi Ferenc napról úgy tértünk haza hármasban, hogy Apám balról a járda melletti fák törzsét, Anyám jobbról a ház falát érintette, hogy „lássuk” az utat. Ha gödörbe lépett egyikünk, nos, ezt nem részletezném… S emlékszem egy félelmetes erdélyi kalandra is. A rossz utak miatt nem értük el időben a célállomást. Autónk reflektorfényét beszippantotta a koromfekete éj. Mély gödröket kerülgetve lépésben haladtunk egy fekete lyukban.

Ludwig Wittgenstein az elmélyült munkához teljes sötétségre vágyott. Fel, egészen északra. Elvéthette a naptárt, Sognefjordenbe érkezése után hetekig le sem ment a nap… Mi közel negyven éve, nyár végén a napok rövidültén érkeztünk északra. Az első karácsonyunk családtól, szeretteinktől távol, mégis különlegesen ragyogott. Megismertük a norvég fényeket. Hosszú kilométereket sétáltunk dombnak fel, völgynek le, titokzatos, villódzó közeli és távoli fények bűvöletében. Oslo decemberben, mint egy felnyitott fedelű ékszerdoboz. Az ablakokban villanykörtés betlehemi csillagok, mögöttük, leginkább a nappali szoba közepén már advent első napjára felállított karácsonyfa. Az üzletek kirakatai, bejáratai is díszben. S az évek múltával csak szaporodtak a fények. Az otthonülő norvégok elkezdték járni a nagyvilágot, spanyolos, osztrákos, németes karácsonyi pompa-ötletekkel a tarsolyukban tértek haza. Egyre színesebb és látványosabb lett az oslói adventi időszak. Frissen vágott, feldíszített fenyők álltak díszsorfalat a bevásárlóutcákon, de a kisebb városrészek főterein is.

Néhány éve zöldes-vörös a városvezetés. Előbb a karácsonyfák maradoztak el (csődbe sodorva a dán fenyőültetvényeseket), majd a fenntartható fejlődés és környezet jegyében elhalványultak a közterek. Aztán jöttek az érzékenyek, akik a keresztény jelképeket hópelyheket utánzó, takarék-ledes installációkra cserélték. 2016 decemberi újsághír, a Stavanger Aftenbladban jelent meg: „az egyik általános iskolában idén nem engedik a hagyományos karácsonyi ének, a „Deilig er jorden” előadását, más karácsonyi dalok szövegét pedig átírták: kicenzúrázták Szent Miklóst és az angyalokat, karácsony helyett pedig decemberi összejövetelre nevezték át az ünnepséget.” Az otthonok is beszürkültek. Elbizonytalanodtak az emberek. Csak nem kitűnni, nem hivalkodni.

Idén tilosak a hagyományos vállalati bulik, a baráti evés-ivászatok. Ritkulnak a családlátogatások.Elmaradt az egyetem előtti óriás méretű karácsonyfa gyertyáinak ünnepi meggyújtása advent elsővasárnapján. De az oslói lakásokba mintha valóban visszatért volna a fény. Vagy talán csak én lettem érzékenyebb, figyelmesebb ebben az irreális világban? A koronavírus a négy fal közé terelte az embereket. Előkerültek a fiók mélyéről a piros-zöld mintás terítők, ilyen-olyan színes nippek, díszek, csengettyűk, herkentyűk. Advent első vasárnapjára álltak a karácsonyfák. Újabban kínai csili-vili fényfűzérek villódznak az erkélyeken, a lombtalan fákon. Az este sétáltatott kutyusok is sok színben villognak faroktól fülig.

Ácsingózom a sarokszobánk ablakában – ablaklakó csillagközelben. Amíg a szem ellát, az éjszakába nyúlóan is ragyognak a házak ablakai. A fény legyőzi a járványt, de a hagyománytiszteletleneket is…

Kovács katáng Ferenc