Gáspár Ferenc írása Magyar Miklós Én, szegény Villon – Tanulmányok François Villonról című kötetéről

„A Herz-féle szalámiban / Sokkal sűrűbb a só, / Mint más hasonló terményekben, / Hidd el, ó, nyájas olvasó!”

Gondolhattam volna, hogy a majd’ négy évvel ezelőtti tárcám Karinthy-idézetét újraolvasom manapság egy könyvben, hiszen a Mester zseniális félrefordítást alkotott, és másnak is eszébe jut őt idézgetni, de hogy éppen egy Villonról szólóban, azt álmomban sem hittem.

Amúgy meg – hogy ne vágjunk mindjárt az események közepébe – rengeteg szöveghű fordítás jelent meg az utóbbi egy-két évtizedben. A klasszikusokat ugyanis a magyar költők és írók sokszor a saját szájuk íze szerint fordították, és így rengeteg jól hangzó és remekbe szabott mű keletkezett, de ezek időnként köszönőviszonyban sem voltak az eredeti műalkotással, vagy ha igen, akkor az árnyalatnyi eltérések mégiscsak lényeges különbségeket takartak.

Ilyen komoly munka volt például Nádasdy Ádám Dante-fordítása, amely 2016-ban jelent meg (nem mellékesen a kiváló művész Shakespeare-t is fordított!), valamint az olyan antológiák, mint A tavaszidő ékessége (2004) és az Udvariatlan szerelem (2006), melyekben a régebbi és kortárs költők fordításai egyaránt szerepeltek.

Nyilván e felsorolás csak kiragadott és a teljesség igénye nélkül való, ám Magyar Miklósnak az idei könyvhétre megjelent Villon-tanulmányai kapcsán az embernek az jár a fejében, milyen kár, hogy a kitűnő filológus nem fordította le a teljes Villont, csupán a példák kedvéért szemelgetett belőle. Mert a példák bizony néha egészen megdöbbentőek, hiszen nem csupán Faludy György átköltése nem fedi a valóságot, hanem még az eredeti szöveghez sokkal inkább ragaszkodó Mészöly Dezsőé sem mindig. Magyar Miklós felemlegeti, hogy az Ének a szerelemről című balladában, ahol a költő arról panaszkodik, hogy szerelme, Vauselles Katherine csúful megverette, „a panaszkodó hang elsikkad”, mert a „De moy pauvre, je veuil parler” sort, ahol szó szerint „Én szegény magamról akarok beszélni”, Mészöly így interpretálta: „De magamról sem hallgatok”. Vagy a „Nagy Testamentum XVI. nyolcsorosában halálát vetíti előre és azt mondja, hogy ő, a »szegény« már senkinek sem árthat. »Pour un pauvre…« Mészöly Dezső fordításában eltűnik a »szegény« szó, helyette »csavargó« szerepel.”

Természetesen nem csak ezért érdekes Magyar esszégyűjteménye, nem csupán a vájtfülűekhez szól. Olvashatunk itt pénzhamisítás miatt elevenen megfőzött „kagylós”-ról ( a kagylósok a korabeli bűnbanda elnevezése volt, akik lopásból, pénzhamisításból és kurtizánok futtatásából szerezték jövedelműket), vagy arról, hogy tagja volt-e Villon a bűnbandának; a korabeli Rózsa-regényről, arról, hogy milyen hatással volt ez a mű Villonra, hogy miért ítélték halálra, és miképpen kapott kegyelmet, és még sok más érdekességről. Nem véletlenül mond köszönetet a könyv szerzője mindjárt az első lapon Macz Annának, aki „hasznos észrevételeivel… olvasóbarátabbá tette a könyvet”.

Számomra a legizgalmasabb a Faludyról szóló fejezet volt, valamint az ezt követő, a félrefordításokról. Faludy Györgytől ugyanis nem lehet elvenni azt az érdemet, hogy az 1937-ben megjelent, FrançoisVillon balladái Faludy György átköltésében című könyvecskéjével teremtette meg igazán a Villon-kultuszt itthon és ágyazott meg a későbbi Villon-fordításoknak. És mivel a címben szerepelt az átköltés szó, senki nem állíthatta a magyar költőről, hogy ő meghamisította volna francia elődjét. Magyar Miklós mégis valami ilyesfélét állít, mikor azt írja, hogy Faludy átírásában (Villonról meg a Vastag Margot-ról szóló ballada) „nyoma sincs az udvari költészetre való utalásnak”, vagy ha Faludy Testamentumának XXIV. strófáját olvassuk, akkor azt hihetnénk, hogy „Vastag Margot volt Villlon legnagyobb szerelme, akiért »késelt és lopott«, a nő viszont mindennap megcsalta”, pedig mindezekből egy szó sem igaz. Villon nem nőért késelt, nem nyert „doktorkalapot”, nem karácsonykor született, és a sort még folytathatnánk. Viszont Magyar Miklós a fejezet végén mégis elismeri Faludy érdemeit Mészöly Dezsőt idézve.

Az utolsó előtti fejezet pedig kifejezetten tréfás, a félrefordításokról szól, és itt kerül elő az írásom elején említett Karinthy-idézet, hiszen azt a bizonyos leghíresebb félrefordítást ő írta Ady Endre verséből: „Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm.” Karinthynál a többszöri magyar–német, német–magyar fordításból lett többek között a Gangeszből először folyosó, majd folyó só és a szívemből Herz szalámi.

Itt Magyar még Vas Istvánt is megemlíti, akinek nem szöveghű Villon-fordításán Mészöly Dezső annyira fennakadt, hogy valószínűleg első indulatában Mészöly még az inkriminált vers címét is rosszul idézte.

Ebben a fejezetben a sok kiváló és pontos fordítás mellett Magyar Miklóstól még azt is megtudhatjuk, honnan ered a magyar irodalmi nyelvben a félrefordításokat jelentő lejterjakab kifejezés, és ez számomra – a rengeteg Villon-sor mellett – igazi irodalomtörténeti kuriózum volt. Aki nem hiszi, olvasson utána!

(Napkút Kiadó, 2024)