Az ökológiai tudatosság egyik jelszava manapság a „Think Global, Act Local!”, vagyis a „Gondolkozz globálisan és cselekedj helyben!” Ez az imperatívusz kétségtelenül arra a hitre épít, hogy egyértelmű ok-okozati viszony áll fenn az egyes ember személyes felelősségvállalása és az egész világot érintő természeti folyamatok között. E szerint a felfogás szerint a mennyiség olyan értelemben csaphat át minőségbe, hogy ha kellően nagy számban kezdjük el gyűjteni szelektíven a szemetet, komposztálunk, áttérünk a szilárd samponra stb., akkor egy kritikus küszöb átlépésével lassíthatjuk vagy akár meg is állíthatjuk a globális felmelegedést. De nem azzal a kérdéssel kívánok foglalkozni, hogy mennyire optimista ez a hozzáállás, ha a multicégek profitéhségének és a nem euroatlanti országok gazdasági növekedéskényszerének megzabolázása nélkül nehezen fogunk tudni fordítani a vészjósló ökológiai folyamatokon. Ehelyett a klímaváltozásról való gondolkodásban mutatok fel olyan kérdéseket, amelyeknél a lokális és a globális viszonya a legkevésbé sem egyértelműnek vagy problémamentesnek mutatja magát.

Az ökológiai elméleteknek az egyik legtöbb fejtörést okozó feladat, amikor az időjárás és az éghajlat közötti összefüggéseket kell meghatározni. Egyrészt azért, mert nem lehet a klímát az időjárás nagyobb területre kiterjesztett formájaként tételezni, hiszen az azonos éghajlati övekben sem találkozunk az egyes területeken ugyanazzal az időjárással. Másrészt az éghajlat sem garancia az évszaknak megfelelő időjárásra, ami most, a nyaralások közepette, különösen ismerős lehet számunkra, ha a mediterrán térségbe foglalt szállásunkon kénytelenek vagyunk a vágyottnál hosszabb időt tölteni a hűvös napok miatt. Nem beszélve arról, hogy a klímaváltozást alátámasztó modellek és az azt szemléltetni hivatott diagramok mind helyi mérésekre épülnek, tehát időjárási adatokon és nem mindig sztenderdizált mérési eredményeken alapulnak, ami lehetőséget ad arra is, hogy éppenséggel a klímaváltozást cáfoló folyamatokat lehessen kiolvasni belőlük, mint azt a Jurassic Park írója, Michael Crichton meg is tette a Félelemben (State of Fear, 2004) című regényében.

A globális felmelegedésre ráeszmélés a szemünkben a klímát is bizonytalanná, majdnem ugyanannyira változóvá, szeszélyessé és kiismerhetetlenné tette, mint az időjárást. Történetileg tekintve ez komoly változás a klímához való hozzáállásunkban, mert a felvilágosodás klímaelmélete éppen hogy egy stabil, a kultúrák közötti megkülönböztethetőség alapjául szolgáló dologként tekintett az éghajlatra. Ezek szerint a ma már bántóan sztereotipikus kategorizálások szerint az északiak racionálisabbak, a hideg miatt edzettebbek és keményebben dolgoznak, míg a déliek a meleg miatt szenvedélyesebbek, ám lustábbak is. Eva Horn, a Bécsi Egyetem Modern Német Irodalom Tanszékének vezetője a klíma kultúrtörténeti megragadhatóságáról értekezve pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy a hideg és a meleg globális metaforákként viselkednek: itt elegendő arra gondolnunk, hogy valaki lehet hidegfejűvagy forróvérű, vagy valaki „hot”, tehát jól néz ki, vagy „cool”, azazhogy menő. Bár a forróság és a hideg mint a dél és észak közötti kulturális megkülönböztetés alapja még nyelvileg létezik, a mesterséges klímaalkotás, vagyis a hőmérsékletszabályozás (a hűtés és a fűtés) egyre inkább ahhoz vezet, hogy – egyelőre persze csak az épületeken belül – tulajdonképpen mindenhol ugyanazt az éghajlatot érzékeljük a bőrünkön.

A légkondicionálás a turisták kényelmét szolgálja ugyan, de azt is eredményezi, hogy eltűnnek mind a közel-keleti száraz melegek, mind a távol-keleti nedves hőségek. A globális felmelegedést már az előző kisesszémben is hivatkozott Michel Serres eleve a világtalansággal kötötte össze, hiszen az homogenizációval jár, vagyis felszámolja a helyi színeket, jellegzetességeket. Egyáltalában a globalizációt olyan jelenségként szemlélte Serres, amely az emberiség két nagy toposzát, a felfedezőt és a földművest megszűnteti: az előbbit azért, mert mindenhol ugyanaz fogad minket, az utóbbit pedig azért, mert világpolgárokként elveszítjük a közvetlen kapcsolatot a művelésre szoruló szülőfölddel. Ebből feltűnhet, hogy a globális felmelegedés és a nyomában járó elterjedt légkondicionálás végső soron ugyanazzal az eredménnyel jár, nem is beszélve arról, hogy utóbbi még tevékenyen hozzá is járul a kibocsájtott gázok és a fokozott energiahasználat révén az előbbihez.

Ha pedig a klasszikus klímaelmélet felől tekintünk a klimatizálásra, akkor akár a gyarmatosítás egy sajátos formájaként is érthetjük azt, az észak-európai ember munkaalapú, racionális kultúrájának más területekre történő exportjaként felfogva. A globális és a lokális közötti viszony itt politikailag tűnik fel problematikusként, hiszen minden civilizáció a saját klímáját tartja ideálisnak, azonban nem mindegyik globalizálta azt. Márpedig a globalizáció és a klímaváltozás mint globális probléma kéz a kézben járnak, ennek egyik nem túl szembetűnő, de annál sokatmondóbb aspektusára hívta fel a figyelmet Peter Rudiak-Gould antropológus. A Marshall-szigeteken végzett kutatásakor egy olyan mentalitásra figyelt fel, hogy bár az ott élők nyilvánvalóan igen kis mértékben járulnak hozzá a kedvezőtlen klímaváltozáshoz, az annak megszelídítése érdekében hozott reformokhoz, az ökotudatos mozgalomhoz mégis nagy lelkesedéssel csatlakoznak, mert számukra ez jelent a perifériáról utat a centrum felé, vagyis ezen keresztül tudják láthatóvá tenni magukat és bekapcsolódni a globális folyamatokba.

Smid Róbert