László Noémi 1973-ban született Kolozsváron, József Attila-díjas költő, műfordító, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) volt elnöke, irodalmi munkássága mellett tolmácsként dolgozik. Tíz verseskönyv szerzője, a legutóbbi 2013-ban jelent meg Föld címmel a Sétatér Kulturális Egyesület gondozásában. Jelenleg Kolozsváron él és alkot. Az idei év elején vette át a Balassi Bálint-emlékkardot, ennek kapcsán kérdeztük. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Erős fotóval hozták le a lapok a Balassi Bálint-emlékkard átvételét, ahogy férfiasan magasba emelted a szablyát. Ha hasonló kép élne az olvasóban a költői indulásod kapcsán a tesztoszterontól duzzadó ’90-es évek transzközepes Kolozsvárján, nagyot csalódna? 

László Noémi: Igen, velem kapcsolatban biztosan. Különben sem rólam, hanem arról kellene az olvasóban képnek élnie, amit írtam. Az első könyvem pedig nem szablyát emel a magasba, legföljebb fáklyát. Vagy legalábbis remélem. Szeretném. Nyilván nagy szerencse volt a kilencvenes évek elején kezdő költőnek lenni. A sors ajándéka.

BT: Milyen emlékeid vannak azokról vagy a még azelőtti időkről és a gyerekkorodról, mennyit és merre változott mára a kolozsvári irodalmi élet?

LN: Gyerekkori emlékeimnek sok közük nincs az irodalomhoz. Szerettem az egyedüllétet, és kijutott belőle bőven, lehet, hogy emiatt fordultam végül az írás fele. Ez is az önvizsgálat egy útja, egyszerre magányos és mégis nyílt dolog, hiszen jó esetben sokan részt vesznek a kalandban, együtt gondolkodnak velem. A kilencvenes évekre leginkább valamiféle pezsgés, akarás volt jellemző, a korábbi tiltások után a hirtelen felszakadó gátak mámorító szabadsága. De a szabadság felelősséggel is jár, amit nem mindenki vett komolyan. Manapság sokkal nehezebb, különösen a most induló fiataloknak, nehéz saját hangot, saját utat, saját mondanivalót teremteni. Ezt mindig nehéz, de most, ebben a telítettnek tűnő, ingergazdag miliőben, szinte reménytelen. Persze, a helyzet mégsem reménytelen, aki követi a fiatal irodalmi életet, az tudja.

BT: Ha jól számolom, még sosem telt el köteted nélkül ennyi év, mint a legutóbbi, a Föld című verseskönyv megjelenése óta. Véletlenül alakult így, vagy oka van a hallgatásnak?

LN: A Föld után másodszor is anya lettem, és elnyelt a való világ süllyesztője. Írtam verset továbbra is, de sokkal ritkábban, és annyi időm, energiám, lelki erőm sosem volt, hogy ami felgyűlt, azzal szembenézzek. Illetve nem volt jó ideig, de végül került – ugyanis Műrepülés címmel heteken belül új verseskötetem jelenik meg a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. Azt azonban érdemes megemlíteni, hogy a Föld 2013-ban jelent meg, majd 2017-ben volt egy gyerekvers-kötetem, a Bodzabél, és a Holnap kiadó felkérésére írtam például operamesét A kékszakállú herceg várából, átírtam Shakespeare Vízkeresztjét gyerekeknek, a Gutenbergnél magyarra fordítottam egy román meséskönyvet, vagyis nem ültem épp tétlenül.

BT: „Életem hajmeresztő improvizációk hordaléka, a költészetem is ilyen. Mindazonáltal lehet, hogy van egy énem, aki titokban regényírásra készül.” – Csak nem erről lehet szó?

LN: Nem, nem, sajnos nem erről van szó, de annyit elmondhatok, hogy újabban mesét is írtam, rövid meséket, az igaz, és nem túl sokat, de talán ez is valami. Évek óta van egy meséskönyv-ötletem, csak abba sem mertem belevágni. Úgy tűnik, elég gyáva fráter lett belőlem az utóbbi esztendőkben. Hát ezt a gyávaságot vagy szellemi restséget próbálom épp legyűrni.

BT: Az irodalom, a saját versek és műfordítások mellett irodalomszervezéssel is foglalkozol, valamint főállásban tolmácsként dolgozol, hogyan kerítesz elég időt magadra és az alkotásra?

 LN: Leginkább sehogyan, továbbra is hajmeresztő improvizációk halmaza az életem, de újabban igyekszem a tevékenykedést visszafogni. Nem lehet minden szinten szinte minden az ember, főleg akkor nem, ha írni is szeretne. Az irodalomszervezést részben kötelességérzetből is csináltam, és most már lassan úgy gondolom, csinálhatja más is… a tolmácsolás pedig sosem volt főállásom, azt inkább kíváncsiságból és kalandvágyból csináltam. Kétgyerekes anyaként aligha lehet Kelet-Európában főállású tolmács az ember. A kettő nagyjából kizárja egymást.

BT: Mi inspirál, mikor találsz vissza a legkönnyebben a papírhoz?

LN: Mostanában leginkább az egyedüllét inspirál, már amikor van olyan. És mivel rendszerint nincs, olyankor írok, amikor már nem bírok hallgatni. Vagy amikor muszáj. Megtalálja az ember a módját annak, hogy kifejezze a kifejezhetetlent. Aztán veri a fejét a falba – képletesen – hogy mégsem fejezte ki.

BT: Milyen tervek foglalkoztatnak, min dolgozol, mit olvashatunk tőled legközelebb?

LN: Van ez a meséskönyv-dolog, amit említettem, ezt most már szeretném tető alá hozni. Azután van még egy verseskötet a tarsolyomban, de össze kell rakni, és nem tudom, hova forduljak vele, és amíg meg nem világosodom, addig nyilván sehova sem fordulok, végül pedig van egy új kötettervem is, de az csak minta, a szövegeket meg kell hozzá írni. A szikra már kipattant, most már csak rengeteg időnek kell eltelnie és hatalmas vakmerőségre van szükségem hozzá, és hát, persze, szorgalomra, és ha lehetne, egy kis magányra. Ez mind nincs és nem lehet. Majd meglátjuk. Majd improvizálok kínomban valamit. Felelősségem teljes tudatában.