Varga Krisztina

Pacuha Jula imája

Töröld ki Uram szám sarkából a lekvárt

tűrd be rendetlen, kilógó ingem

mielőtt tornazsák-rugdaló járásommal

többiek közé küldesz engem.

Napközid padjából kilóg a lábam

megint becsöngetnek az elmúlásban

már megint ki uzsonnáját pusztítom itt,

én, akit mindenki a padtársamnak hitt?

Február ujjheggyel érinti márciust

Viaskodik a tél kelő erdőaljjal

tulipán-gondolatot bont bennem a hajnal.

Szűnni szeretnék, vagy csak ne legyek ott

ahol fagyott föld hív magába friss magot.

Csak ibolyahalomra ne dőljön a Semmi

sürgető vonzalmán mielőbb túllenni

tölgyek tövében a Létezéssel!

Randevújuk fölött jácint színű ég kel.

Isten tükre törött, szilánkokat ékel

belém s a rianás hordja őket szét, el.

Weisz Anett

Szakadt ütem

Ül, mint lyukas tető

fölöttem a magány.

Röhög. Én nem vagyok

se bátor, se vagány,

csak arctalan mosoly,

szakadt ütem vezet,

kóválygó ritmusok,

kicsorbult ékezet,

részegre tört egész

és íve-nyűtt kerek,

köd-füstű éj kezén

az álmok vérerek,

a hajnal is szakadt,

magát mélybe vető. Fölöttem a magány

ül, mint lyukas tető.

Mi lesz, ha…?

Mi lesz, ha elüt egy zongora,

tyúkszememre zuhan a malom,

leköp egy láma a körúton,

reggel megugat az asztalom,

megeszi a kedvem egy kajmán,

rám egyenesedik a görbe,

elsüllyedek az árfolyamban,

belefulladok a tükörbe?

Kozma Tamás

Parton

Reggelente kisimultan ébredsz, vagy ha netán gyűrötten, ez, azt hiszem, nagyon ritkán fordulhat elő, lévén a nyugtalan alvás javarészt a békétlenek osztályrésze. Ha hétvége van, egyáltalán nem kell megmosdanod, üdén kelsz ki az ágyból, árad belőled a frissesség, valami szolidan édes illat, és a hajadból a fény, mintha pontosan veled ébredne, és halvány koszorúként fonódna fürtjeid közé a Nap.

Szerda van. Vagy éppen csütörtök, egy jelöletlen hétköznap. Bármelyik. Dolgozni indulsz valahová, ahol várnak. Várnak a kezed gyümölcse miatt, a fényért, amit magaddal hozol, és amivel egy kicsit mindenkinek könnyebb élni, és azért, mert minél többen vagyunk, jó emberből úgy lesz egyre kevesebb. Olykor, ha őszinte örömödben egy pillanatra megfeledkezel a harsány kacajok illemtanáról, egyetlen nevetésed is kedvességgel tölti meg egy sokszögletű irodaház legeldugottabb, egyébként sötétséghez szokott sarkát is. Szívesen dolgoznak veled, és amikor hazaindulsz, ez mintha rosszul is esne nekik: most holnapig nem láthatnak. Általában nem könnyű az emberek élete. Mindenkinek vannak fájdalmai, de aki közülük csak egyszer is számot adott a sorsa felől, elégedettséggel nyugtázta, hogy történt már jó dolog vele; ismer téged.

A hazafelé utad egy könnyű szellő, amely úgy simítja keresztül a város állott levegőjét, hogy sokak arcát érinti szelíden, és ezeket az embereket ilyenkor egy kipusztuló félben lévő érzés keríti hatalmába. Ez a hála mondhatni címzetlen. Akik érzik, ezek a boldogok nem tudják, miért hálásak, de nem is foglalkoztatja őket, egyszerűen csak megnyugszanak, és megfogalmazódik bennük az élet egy áldott pillanata, amikor magukban, halkan köszönetet mondanak azért az ajándékba kapott időért, amelyben most ennyire otthon érezhetik magukat a máskor idegennek és hidegnek megismert létezésben.

Este a férfival vagy, aki megölel. Ölelése, akár az értőn szüretelt szőlő bora: megbecsülés és béke van benne, némi jogos, intim büszkeség. Megbeszélitek, hogyan viseltétek egymás távolságát, és egyáltalán a jelöletlen hétköznap történéseit, majd elmerültök valami apró dologban, amit a történetírás nem őriz meg, mert egyedül kettőtökre tartozik. Minden ehhez hasonló, egyébként feledésbe merülő apróság, amely pusztán a férfi és a nő közös emlékezetében honos, az üdvösségre érdemesek sajátja.

Naplemente jön, lesétálsz a partra. Egyedül indulsz – a férfi, aki szeret, minden nap partnered egy rövid egyedüllétben. Nem azért persze, hogy másra gondolj, sokkalta inkább azért, hogy még aznap este újra találkozhassatok. Mezítláb vagy, felhajtod a nadrágod szárát és összefont karokkal sétálsz a vízben ott, ahol bokáig ér. A vállad fölött, egy parti sziklánál bukik le a Nap. A víz, amelyben állsz, ilyenkor sötétedni kezd, s a szikla mögé ereszkedő sugarak már csak a horizont ívét tartják meg rövid ideig véres-sárga színűnek. Ez az a néhány pillanat, amelyről nem tudsz a nap többi részében, s amelyben nem tudsz a nap többi részéről.

Tekinteteddel végigköveted a távolodó Nap sugarát a vízen, e fénypáncélt, amely minden színeknek birtoklója, mígnem az a távolban egyszerre eltűnik, mintha végleg az éj feketéjének adná át helyét. Ugyanebben a pillanatban sós tengeri szél csap meg szemből, valami áthidalhatatlan messzeségből. Határozott, de kellemes simogatására felsejlik benned egy ősidők óta ismert kéz, s a horizontot kémlelő, nyilvánvalóan a széltől könnyre kész tekintetedben fölmerül valami régi-régi emlék. Sóhajtanál, de a tüdődben megreked egy fél szóra elég levegő. Nem tud kiszabadulni. Erőlködsz kicsit, s még mielőtt a hozzád érkező, szerető férfi válladat illethetné, halkan, az emberi tapasztalattal nem mérhető, legmélyebb vizek morajánál is halkabban: megszólalsz. Kimondod a nevem.

Én ilyenkor is, mint minden este, a túlsó parton állok. Hallgatok. Hallom a hangodat.

(Arany János Alapítvány, 2019)