Friedrich Ferenc és Szegedi Csaba kiállítása
Kilroy Art, Csákberény, 2024. május 19.

1991 őszén rendezték meg Dunaújvárosban a Fiatal Költők Fesztiválját, amelyen én Péntek Imre unszolására vettem részt. 19 éves voltam, járatlan a kortárs kultúrában, s Dunaújvárosban is csak az uszodát ismertem, ahova alkalmanként elautóztunk az édesapámmal, mert akkoriban ez volt az otthonunkhoz legközelebbi, télen is nyitva tartó sportuszoda. Az akkor éppen pezsgő, izgalmas dunaújvárosi képzőművészeti, zenei és irodalmi életről mit sem tudtam, a városban rejlő fantasztikus, azóta is kiaknázatlan kulturális, turisztikai és ipari lehetőségekkel is csak jóval később szembesültem. Mindennek ellenére ez a háromnapos fesztivál komoly szerepet kapott az életemben, a jeles alkotókkal való találkozáson túl az igazán friss dolgokkal történt szembesülés új irányt nyitott az életemben. Utólag meglepődve olvastam a Dunaújváros Hírlap 1991. október 29-i számának összefoglalójában, hogy a fesztiválon „szombat estére lassan leszállt a lila köd. A Magyar Műhely szerkesztőinek és alkotóinak estjéről már a sznobok is úgy jöttek ki, hogy »Ezt már ne…!« Az egyik népszerű magyartanár pedig megjegyezte: »Persze ki tudja, lehet, hogy ez a jövő zenéje?«”

Én egészen máshogyan éltem meg azt az estet, ott fordult a figyelmem a klasszikus és a kortárs avantgárd iránt, amit a középiskolai irodalom- és művészettörténet-oktatás egyáltalán nem tudott felkelteni bennem. Sejtem, hogy a cikkben említett népszerű irodalomtanár Kiss Kálmán lehetett, akinek a maratoni monotonja majdnem letérített arról az útról, amit a Magyar Műhely-est és néhány másik program jelölt ki számomra: a nyugati kortárs kultúra megismerésének és megértésének útjáról, amibe az is belefér, hogy mindeközben nyitott maradjak az ősi magyar szakralitás gazdag értékeire.

A dunaújvárosi fesztiválon a másik meghatározó élményem a Móder Rezsővel való megismerkedés és a helyi szoborpark bebarangolása volt. Akkor jegyeztem meg magamnak a következő neveket: Galántai György, Móder Rezső, Ingo Glass, Schéner Mihály, Vilt Tibor, Birkás István, Samu Géza, Bohus Zoltán, Martyn Ferenc, Csáji Attila, Trombitás Tamás és Friedrich Ferenc. S ott vált egyértelművé, az irodalom, a költészet mellett a kortárs képzőművészet is kiemelt jelentőségű lesz az életemben.

*

Hatéves korom óta a Velencei-tónál élek. Mély lokálpatriotizmusom miatt külön figyelek azokra az alkotókra, akik hozzám hasonlóan szeretik ezt a tájat, s akiknek ugyanúgy az otthont jelenti, mint nekem. A már közülünk eltávozott Szersén Gyula színész, Gregor József operaénekes, Marton László színházi rendező, illetve a szerencsére közöttünk élő Féner Tamás fotóművész, Stefanovits Péter képzőművész, Kőnig Frigyes és Kovács Tamás Vilmos festőművészek, Iancu Laura költő, Péter Ágnes szobrászművész vagy éppen Szegedi Csaba festőművész munkássága lakóhelyüktől, illetve a nyári szállásuktól függetlenül is figyelemre méltó, ám számomra a földrajzi kötődésük miatt mégis egy kicsit fontosabbá válnak másoknál.

Mindezt azért írom le, mert vallom, hogy a személyes viszonyulások, a szubjektív elemek, a véletlen találkozások igenis fontos szerepet játszanak az ember befogadói attitűdjének alakulásában, s abban, hogy a sok párhuzamos, értékes életműből akár értelmező-elemző befogadóként, akár műgyűjtőként mire fordítunk nagyobb figyelmet. Az pedig külön szerencse, ha egy személyesen ismert és figyelemmel kísért művész munkásságának irányultságával, műveinek megformáltságával, gondolatiságával, esztétikai minőségével is azonosulni tud, vagy szimpatizál az ember. Én így vagyok Friedrich Ferenccel és Szegedi Csabával is.

*

Az autodidakta kifejezés sokáig szitokszónak számított a magyar képzőművészetben, pedig csak két dolgot érdemes végiggondolni: egyrészt van olyan művészeti ág, amelynek nincs intézményesített felsőfokú képzése, azaz nincs költészeti vagy prózaírói főiskola, illetve egyetem, tehát a szakmai rangot és a minőséget nem az előképzettség határozza meg, hanem a tehetség és a mesterségbeli tudás, valamint az egyéni világlátás és saját nyelv megléte. Másrészt a szocializmus vezetői annyi talentumos embertől vették el a felsőfokú képzésben való részvétel lehetőségét, hogy emiatt azzal kellett szembenéznünk, hogy a leginnovatívabb alkotóink egy jó része nem rendelkezik felsőfokú végzettséggel vagy legalábbis művészeti főiskolán szerzett diplomával, elég csak a szentendrei művészek legjobbjaira gondolnunk.

Friedrich Ferenc is autodidaktaként kezdte a pályáját, azaz nem írhatom le, hogy a Képzőművészeti Főiskolán mestereként ki gyakorolt rá hatást, de attól még a párhuzamok, az idősebb pályatársak hatásai jól kimutathatók. Kertész László a Köztéri szobrok kincsestára című művében azt írja, hogy Friedrich „az 1970-es években készített munkáival az új geometrikus tendenciák Csiky Tibor és Gulyás Gyula képviselte vonalához csatlakozik konstruktív kompozícióival, ezt az eszmeiséget koherens módon érleli tovább műveiben szinte a mai napig. Szobrait erős formai redukció, valamint a nyugalom és dinamika ellentéte jellemzi.” Kertész listáját Kovalovszky Márta még Csutoros Sándor, Harasztÿ István és Pauer Gyula nevével egészíti ki, megjegyezve, hogy az előbb felsorolt személyek egyike sem végzett képzőművészeti főiskolát, miként Friedrich két jeles kortársa, Budahelyi Tibor és Heritesz Gábor is „egy művészeten kívüli szakma felől érkezett a szobrászat vizeire”.

Ugyanakkor csak részben értek egyet Kovalovszky Mártával abban, hogy az autodidakta lét „a »kívülről jöttek« bátorságával is felruházta őket: nem kötötte őket a szobrászat hagyománya, a műfaj írott vagy íratlan szabályainak rendszere vagy tradicionális nyelve”. Friedrich és társai éppen a szobrászat hagyományaihoz viszonyulva akartak valami újat, valami mást csinálni, kísérleteiket jól igazítva az akkori nyugat-európai és amerikai szobrászati törekvésekhez. A formabontás, az új utak keresése nem attól függött, hogy valaki a klasszikus akadémiai rendszerben szerezte-e a tudását vagy sem, sokkal inkább az volt a döntő, hogy az alkotó szándékozott-e csatlakozni a diktatúra által preferált irányzathoz, és a gyors siker érdekében akart-e az erősen ajánlott témákhoz nyúlni, avagy sem. Tehát nem pusztán a szobrászaton kívülről érkezettek kiváltsága volt az, hogy „megengedhették maguknak az egyszerű formák, a csupasz felületek, a lefokozott plasztika gondosan megtervezett, de óvatos és szikár mozgásainak szegényes és rátarti luxusát”. Hogy csak egy példát említsek a dunaújvárosi szoborpark alkotói közül: a zseniális üvegművészt, Bohus Zoltánt.

A dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelepek bizonyos szempontból még azt a menekülőutat is biztosították, hogy a vasmű bázisán létrehozott monumentális alkotások a hely szeleméhez, s a város arculatához igazodva úgy lehettek nonfiguratívak, hogy mindezt akkor senki sem érezhette a kötelező formanyelv és a szocialista realista világ elleni lázadásként. Még akkor sem, ha egyesek részéről ez igenis annak számított, vagy mások számára ez volt a világból való részleges kivonulás egyik lehetősége. Friedrich ebben a világban tudatosan építkezett, 1980-ban egy interjúban azt mondta: „A XX. század a tudomány és a technika százada, ezt nem észrevennem Dunaújvárosban lehetetlen, hiszen itt még álmomban is hallom a vasmű dübörgését. Munkáim szemléletben és funkcióban különülnek el a hagyományos értelemben vett szobrászattól. Ez az elkülönülés távolról se tagadást jelent. Munkáimban az alkotói folyamatnak a korábbinál szervesebb része a matematika, amit megoldani vagy éppen felmutatni szeretnék, egy-egy kisplasztikában, vagy szoborban, éppúgy az emberekhez szól, mintha hagyományos formában tenném. Arra törekszem, hogy a nézőket gondolkodásra késztesse. Úgy érzem, bosszantóan nehéz egy bizonyos ponton átlendülni, a látványt tovább gondolni, ehhez ad segítséget a minimális program, kis elmozdulást, törést, hajlást ábrázolni.”

A szobrászat nemcsak művészet, hanem komoly iparos, sőt gyakran mérnöki munka is. Friedrich Ferenc esetében kifejezetten szerencsés a vasgyári munkás és a mérnöki háttér, mert ennek eredményeképpen bánik olyan magabiztosan az acél számtalan formájával, valamint a krómnikkellel, a rézzel, a bronzzal, s egy-egy alkalommal a márvánnyal is. A legfontosabb alapanyaga mégis az acél, amelynek formálásával már inas korában megismerkedett, s vallja, „a ma anyagába a ma dolgait kell bevinnie a ma emberének”. Azon kevesek közé tartozik, akik egyaránt ki tudják fejezni magukat nagy léptékű, monumentális acélszobrokban és kisplasztikákban is. Alkotói életművének gazdagságához jelentősen hozzájárult az is, hogy a vasgyári munka szigorú fegyelemre nevelte. A munkája mellett nem lehet naphosszat vagy heteket tunyulni, azt hazudva önmagának, hogy éppen elmélkedik vagy alkotói válságban van, ő nem feledkezhetett bele az önsajnálatba sem. Ahogy egyszer nyilatkozta: „Az, hogy reggel fél hétre bemegyek a gyárba, s végzem a napi munkámat, kell ahhoz, hogy megmaradjak a valóság talaján. Persze, biztosan van olyan művész, aki úgyis tud alkotni, dolgozni, hogy külön világot épít fel magának, Én nem tudok… Nem. Nincsenek látványos céljaim.”

A céloktól függetlenül az elmúlt fél évszázad azt bizonyította, hogy Friedrichnek igenis sikerült egy külön világot felépítenie, s megnyugtató választ adnia arra a felvetésre, amit még 1981-ben fogalmazott meg: „Szeretném elmondani mindenkinek, nekem mi a véleményem az anyagról, hogy mi minden fejezhető ki az acéllal. Ha ebben van valami, egyszer csak be kell érnie”. Jelentem: beérett.

*

Szegedi Csaba festői világa Friedrich Ferencéhez hasonló módon szintén letisztult, s ugyan absztrakt, de Szegedi absztrakciója mögött minduntalan felsejlik a táj, s különösen az otthont jelentő Velencei-tó környékének színei és hangulatai. Bár egy portréban kifejtette, hogy az alkotásait felesleges magyarázni, hiszen „amit a színek, rétegek egybeolvadó összehangja üzen, azt úgysem lehet elmondani más nyelven – nem lehet leírni, eltáncolni, azok olyanok, mint zenében a dallamok”, ez mégsem jelenti azt, hogy nem kell róluk beszélni. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy nem szükséges, sőt nem is lehet mindent verbalizálni. Meg kell elégednünk azzal, hogy a kortárs képzőművészeti vagy táncművészeti alkotások egy része s a zeneirodalom jelentős hányada is megmagyarázhatatlan, pontosabban az értelmet keresni mindenben teljesen értelmetlen kísérlet. Vanitatum vanitas. A tenger sötétkéktől a türkizzöldig játszó színkavalkádjának sincs értelme, de van érvényes esztétikája, s a hullámzó óceánt megcsodálni a legjobb dolgok egyike a világon. Szegedi Csaba képeibe pontosan úgy kell belezuhanni, ahogyan belefelejtkezünk a tenger, egy csobogó patak, a fodrozódó Velencei-tó, a ringatózó nádasok, a fehérvári Öreghegynél lebukó Nap, a szélfútta homokdűnék, a viharos ég vagy egy amorf szikla látványába.

Pataki Gábor művészettörténész szerint is „nehéz vitatkozni Szegedi Csabának azzal a véleményével, miszerint képeihez felesleges a verbális magyarázat… Ha egyéb nem is, annyi mindenesetre biztos, hogy ízig-vérig, zsigerileg festő, mélységes elkötelezettséggel nemcsak a festészet, hanem a festészet által felvetett problémák iránt is. Így vizsgálja pályája során a testek plasztikus mivoltának a vásznon való érzékeltethetőségét, vagy épp ellenkezően, a lapos síkba mángorolt figurák absztrahálhatóságának határait, a fény-árnyék viszonyok változásait egy épület homlokzatán, a számok és betűk nonfiguratív képpé alakíthatóságát, a perspektíva csapdahelyzeteit, a tükröződés érzékeltethetőségét, s még sorolhatnánk tovább, stációk során eljutva a máig, egyfajta felszabadult örömfestészet pozícióinak letapogatásáig.”

Szegedi Csaba munkásságát is a környezete determinálja, ahogyan Friedrich Ferencét. Ám a Velencei-hegység, a Mezőföld, avagy a Velencei-tó látványa a mesés Bence-hegyről egészen más absztrakciókra késztetik Szegedit, mint a vasmű színei és anyagai Friedrichet. Szegedi mai vizuális nyelvének kialakulásáig hosszú út vezetett, vallomása szerint nagyban hatottak rá a mesterei, különösen a főiskolán Gerzson Pál, „de egyszer csak minden művész életében eljön az idő, amikor ellenkezni kell. Amikor le kell küzdeni ezeket a hatásokat és meg kell keresni mindenkinek a saját útját. De nem a stílust keresi az ember, az kialakul magától, azzal nem kell foglalkozni. Diákkoromban végigmentem a művészettörténet korszakain – festettem a klasszikus mesterek és az avantgárd hatása alatt, a főiskola után a New York-i iskola, az absztrakt expresszionisták, az informel és az ún. Bay Area volt rám nagy hatással. Ezeket mind beépíti magába az ember és továbblép. Hosszú évek gyakorlata során ezek a beépült hatások a festő sajátjává érnek, és kialakul a stílusa. Én sosem törődtem azzal, hogy piaci alapon mi megy, vagy mi nem. A festészet ugyanis szellemi munka, problémamegoldó tevékenység. Vannak vizuális, színdinamikai, geometriai problémák vagy pszichikai, filozófiai, metafizikai, kérdések, melyeket az ember a vásznon feldolgoz – ez pedig intellektuális tevékenység.”

Szegedi Csaba művei egyszerre érvényesek lokálisan és globálisan. Képein a mi tájunk, a mi vidékünk jelenik meg, ám képes annyira elvonatkoztatni a konkrétumoktól, és annyira eltávolodni a klasszikus tájképfestészet logikájától, hogy festményeit nézve – Szeifert Judit szavaival élve – „téren és időn kívülre kerülünk”. Fontosak számára a ritmusok: a folyamatos változásokat, a színek variabilitását egyfajta repetícióként is felfoghatjuk. „A kompozíciók ritmikusak, dallamosak, zenei asszociációkat idéznek. A képek valódi főszereplői a színek és a fények, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Egyfajta vizuális szinesztézia részesei lehetünk Szegedi Csaba festményei által” – véli Szeifert Judit.

Összességében a csákberényi egykori istállóban megint egy olyan kiállítás részesei lehettünk, amit rendezhettek volna a fővárosunk vagy éppen New York egyik kiemelt galériájában is. Mindez azt mutatja, hogy számunkra, akik egyszerre értékeljük a tradíciót és a progressziót, akik egyaránt szeretjük a nagyvárosok zaját és az eldugott falvak titokzatosságát, az üvegpalotákat, az ódon kastélyokat és a zsupfedeles parasztházakat, számunkra Dunaújváros, Velence, Budapest és New York, valamint Csákberény azonos szellemi tartományok.

L. Simon László