Mindig erős volt bennem a gyanú, hogy aki sokat utazgat, az valami olyasmit keres, amit csak egy helyben találna meg. Pessoa és Márai egyenesen oda nyilatkoznak, hogy aki folyton utazik, az csak saját ürességét utazza körbe. A film címadó toposza egy nepáli tanmeséből származik. Nyolc hegy van a világon, és nyolc tenger. Ezek vesznek körül bennünket. A világ közepén pedig áll egyetlen hegy, a Szumeru. A tanmese kérdése így szól: „Vajon ki látott többet, aki beutazta mind a nyolc hegyet és tengert, vagy aki fölmászott a Szumeru tetejére?

Úgy is kérdezhetnénk: hol élünk mi, a tapasztalatban vagy a transzcendensben? Az anyagban vagy a szellemben? A fizikaiban vagy a metafizikaiban? A rendezők persze tudják, hogy ez költői kérdés. Nem akarnak ők választ találni a választalanra, csak felmutatnak két sorsot. Két fiú összebarátkozik. Pietro városi gyerek, Torinóban él, mérnök az apja; nyaralni jött ide, az Alpokba. Bruno itt született, havasi parasztfiú.

„Mit kezdjek apám elveszett álmaival, és egy ígérettel, amit nem én tettem?” Pietro kérdi ezt magától, amikor apja meghal, és Bruno közli vele, életében utolsó vágya az volt, hogy fölépítsen egy házikót az egyik hegycsúcson. Csakhogy az épülő ház a nagy hótól összedőlt, és Bruno most úgy érzi, neki kell fölépítenie, mert megígérte ezt barátja apjának. Pietro persze végül úgy dönt, segít neki. Ketten építik föl a varázshegyi kunyhót. Talán ez a fiúk örök létfeladata: a romot, amelyet apjuk rájuk hagyott, lakhatóvá építeni.

Az egyik hegyormon feszület áll. Ennek tövébe rejti el Pietro apja régi naplóját. Amikor itt jár, belelapoz, és visszadugja a kövek közé. Az apa emlékei sugározzák be titkon a vidéket. A kis könyvet egy kereszt rejti. Egy olyan tanító halálának szimbóluma, aki a nepáliakkal egyetértett volna abban, hogy az igazi út nem vízszintesen, hanem függőlegesen húzódik. E két irány metszéspontja a kereszt.

Bruno igazi hegyi ember. Sőt, ő maga a hegy. Azt mondja egyszer egy fenyőre, hogy furcsa növény ez, mert erős, ha ott nő, ahol született, de ha átültetik, meggyengül. Hát ilyen ember ő. Ott született, oda gyökerezett, kitéphetetlen. Pietro másfajta. Ő kóborol a világban – ide, a hegyre persze mindig visszatér –, elmegy egészen Nepálig, hogy megtaláljon magában valamit.

Gyönyörű felvételeken látjuk, milyen az élet a világ közepén, a hatalmas hegyek között. Kissé zavaró ugyan, hogy a legihletettebb pillanatokban gyönge amerikai dalok szólalnak meg, de a film olyan erős, hogy ezen is túlteszi magát, akinek van szíve.

Az egyik nepáli út idején Bruno magára marad a kunyhóban. Családja elhagyja – mert egy ilyen vademberrel, akinek csak ez a hegyvidék az élet, nem lehet együtt élni –, a bank elveszi a földjét, csak ez a kunyhó marad. És jön a tél. Méteres hó borítja a tájat, amikor a helikopteres mentőosztag megérkezik. Flexszel vágják ki a ház tetejét, hogy bejuthassanak. De a házban nincs senki. Persze nincs miben reménykedni. Pietro érzi, mi az igazság.

„Ha csak a miénk volt, amit megosztottunk egymással, akkor mi marad belőle most, hogy az egyikünk már nincs?” Pietro kérdése a levegőben marad. Csak a hó, és a hóban a házikó, lyukkal a tetején. Meglékelt koponya. Átjárja a fény.

Nyolc hegy (2022, 147 perc)

R.: Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch