Két filmet vetítettek le nekünk akkor. Az egyik a Hair volt, a másik pedig Az ötös számú vágóhíd. Mindkettő keményen háborúellenes. És mindkettő amerikai. És ráadásul a Hair első képkockáin Berger, az egyik főszereplő éppen elégeti a katonai behívóját. Mi ezt természetesen egy csöppet sem bántuk, de jókat nevettünk a vezetőség filmválasztásán. Eskü előtti kiskatonák voltunk, kopaszok, kiképzésen, az akkoriban kötelező katonai szolgálat legelső időszakában, 1980-ban, mikor még semmi, de semmi jel nem mutatott arra, hogy megszűnik a rendszer, felbomlik a „béketábor”, és mi kilépünk a Varsói Szerződésből. Ha akkor valaki azt mondja nekünk, hogy nem is olyan sok idő múlva a NATO tagja leszünk, és addigra már nem lesz Szovjetunió, sőt helyette Oroszország mint fenyegető agresszor fog megjelenni a határainkon, ahol éppen a nagyjából harminc éve függetlenné vált Ukrajnával harcol, azt minden bizonnyal körberöhögjük, és azt javasoljuk neki, hogy sürgősen keressen fel egy pszichiátriai intézetet, ahol minden valószínűség szerint hosszantartóan kezelni fogják.

Nekem sem jutott eszembe ez a módszer, pedig talán hamarabb leszereltek volna, mint a saját magam és kedvesem – azóta is feleségem – által kitalált betegségnek köszönhetően. A pszeudoanginát, vagyis a nem szervi alapú szívkörnyéki fájdalmakat a kiképzési idő után három hosszú hónapon keresztül játszottam meg a kecskeméti katonai kórházban.

A rendszer pedig el volt telve önmagával, és úgy érezte, megengedheti magának azt a luxust, hogy az ellenséges tábor vezető hatalma által készített háborúellenes filmeket vetítsenek a laktanyákban.

Mindezek a dolgok a már említett szörnyű háború miatt jutnak gyakrabban az eszembe, amit, mivel harmadik hónapja tart, sajnos már kezdünk megszokni – itt a békében, modernkori kukkolóként lessük a tévén vagy a neten a borzalmakat –, s bár az első hetekben talán jobban megráztak bennünket a képsorok, a rommá lőtt épületek, a halottak látványa, mostanra kezdünk immunissá válni. Természetes állapota ez az elmének, így védekezik a rázuhanó szörnyűségekkel szemben, mint ahogy az sem véletlen, hogy néha a túlélők egészen laza természetességgel beszélnek az átéltekről. Behúzódtunk egy autó mögé a golyózápor elől, mondja az egyik, Magyarországon mindenki nagyon kedves, mondják mások, akiknek sikerült elmenekülniük a földi pokolból.

Annak idején a kötelező jellege miatt sokszor félelmetesnek tűnő katonai szolgálatban nagyságrendekkel kevesebb volt a veszély, még akkor is, ha akadtak balesetek. Konkrétan ismertem olyan fiút, akinek két barátját szaggatta szét a robbanószer a hadgyakorlaton, egy másik pedig a legjobb cimboráját lőtte le véletlenül.

Ezek viszont szórványos esetek voltak. Néztük a Hairt, és amikor az öregek vagy a nagyképű gumik (középidősek) megpillantották a vásznon Sheila kebleit, beleordítottak a vetítésbe, hogy drága f…om!, és a kiképzés közben is bekiáltotta valaki az őrmester felszólítására, miszerint a díszlépés azt jelenti, hogy oda kell verni a lábunkkal ötöt, keményet, hogy én is odavernék már az asszonynak ötöt, keményet.

Gyakorlaton lövészárkot ástunk, és közben azon röhögtünk, hogy milyen sok időt adtak egy-egy fekvő-, térdelő állás kimélyítésére. Már nem emlékszem pontosan, lehet, hogy fél óra volt a fekvő, egy óra a másik, lényegtelen. Elképzeltük, mi lenne, ha tényleg jönne az ellenség. Átszólnánk nekik, hogy haver, még ne lőjetek, nem telt le a fél óránk. Életszerűtlen volt, na. A legviccesebb persze az atomvillanás balról jelszó (?) parancs (?) riasztás (?) elhangzása volt. Ilyenkor el kellett vetődnünk jobbra, és két kezünket a szemünkre szorítanunk. Aztán elhangzott a parancs, hogy: atomvillanásnak vége, és mehettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor benne volt a pikszisben az atomvillanás ezúttal jobbról (!) lehetősége is.

Nem volt ez komoly dolog, és hál’ istennek nem kellett bevonulnunk Csehszlovákiába, mint a bátyáméknak, és nem éltünk át hasonlóan éles dolgokat Erdélyben a romániai forradalom vagy a délszláv háborúk idején. És most sem. Maradjon is így – még akkor is, ha manapság más a hadsereg –, reménykedünk, miközben kukkolunk tovább. A háború viszont ugyanolyan rémes, mint mindig is volt, civil áldozatokkal, pusztítással, tizennyolc éven felüli képsorokkal. Furcsa, gyomorforgató ügy ez. Könnyű lenne úgy elintézni, slamposan, általánosítva, hogy sárkányfogvetemény. Tudjuk, hogy nem igaz.

Végül én is leszereltem, mint sok más hozzám hasonló lógós, akinek nem fűlött a foga a katonasághoz, és a laktanya kapujában, az addig amúgy hozzám barátságos szakaszvezető ezekkel a kedves szavakkal búcsúzott el tőlem: „Eredj innen, te magyar anyák szégyene!” Ez, mondjuk, rosszulesett.

Valószínűleg szeretnének csupán ennyi kellemetlenséget elviselni most odaát. Ott a határon túl. A háborúba ájult Ukrajnában.

Gáspár Ferenc