Szemelvények Rainer Maria Rilke vereskötetéből Suhai Pál fordításában

Az árva

Elkotródtak. A hitvány temetésről –
utolsó osztály. Még harang se szólt.
A lányka tudta: anyja gyenge volt,
ki sem jött rég szobája börtönéből.
Ma azt sugdosta mind: „megszabadult,
hál’ Isten!” S hirtelen beléhatolt
a félsz felfoghatatlan végzetétől.
Igen, és most? A sírban fekszik ő.
Ó, Istenem, milyen kemény a kő,
a hant a nyirkos domb alá vetettnek.
Anyácska puha fekhelyén a lennek
örvendezett. És ekkor sírni kezdett.
Miért vetették ágyát most a rögbe?
Miért ássák a vak, fekete földbe,
kinek a menny a fényes otthona? –
A Menny! Az ám, a mesék városa,
arany kupolák fehér házsorokban,
s mindent betölt a fény, ott szeretet van –
ott nem szomorkodnak elhagyatottan,
mindenki üdvözülten énekel.
Játék a csillag – bárány, tiszta, szép,
már játszott is vele, meglelte rég,
s ha ott fenn valaki nagyon derék,
ezüstös Hold-bölcsőben nyugszik el,
bolyhos felhőredőkben rejtezik.
Bizonnyal alszik ott – sőt, álmodik.

Ekkor hirtelen föleszmél a lány:
A tavasz várja, száz virág a réten,
s akár a mélységes tündérmesékben,
rőt kincs barna törpék őrizetében,
a torony gombja is aranyban áll.
Isten világa ez, csak szép lehet
és új, az Úr most ad neki nevet;
a kislány csupa ujjongás – nevet.
Majd látja: túl a templomkert falának
egy férfi dől fáradtan, szótlanul;
sötét, nagy szeme világít, kigyúl,
benne halál halk gyertyája – a bánat.
Durva s paraszti szürke köntöse;
zilált hajat túr görcsös, nagy keze,
s árván mered a hegyek szélire,
mintha az ismeretlenbe vele
halk szárnyakon repülne már a lelke.

A csöpp odasiet mellé tipegve
s rácsodálkozik – már csupa szem,
hangjában furcsa dac, de tisztaság is:
„Miért vagy szomorú, te Idegen –
meghalt talán a te édesanyád is?”
A férfi nem hallja. Furcsa szemén,
míg tűnődik, most is a csoda fénye –
tékozló bölcs, oly kelletlen beszéde,
kit megzavart az új meglepetése:
„Anyádhoz menj haza, szegény.”

Erre a gyermek összerezzen: „Mondtam
már egyszer, nincs nekem többé anyám.”
„Tehát – bólint az Idegen – a sírban?”
Súlyos keze a csöpp fején megáll,
s révülten áld: Legyen nyugalma ottan!

A csöppség újra félni kezd. A vad
fájdalom újra mardossa szívét;
a Szürkéhez bújik, s ezt mondja még:
„Ugye, tudod, hogy őrzi őt az ég,
s ott láthatom megint – így szól a pap.”
A szó elhal, egy tücsök hangja zeng,
a csöpp figyel, egy fehér lepke leng,
a csöpp figyel, távolról füst kereng…
A magas Szürke hallgat… csak a csend.

A bolond

A torony a delet kiáltja.
Most törnek ki gyerekrajok,
futva a nyári ragyogásba
a zöldszín iskolapadok
mélyéről – mint az elkapott,
kutatódobozba fogott
lepkék is végre a szabadba,
ahol egy piros színű rózsa
körül az oszlopuk forog. –
A fiúk kis csapata állig
fegyverben manőverezik,
de pár gyerek hamar kiválik,
s az anyja főztjéhez szökik.
A lányok könnyen látszanának,
csevegő, színpompás szakasz,
bazárkirakatban babának.
S ha copfját egyikük hajának
meg meri húzni egy pimasz,
megfordulnak: Ki volt e gaz?
Nyelvük elől a kicsi Mars
ilyenkor többnyire kihátrál.
S enyelgés, tréfa közben már-már
szét is szélednek könnyedén. –
A kis Anna, szőke s szegény,
ekkor, mint ki valamit látván,
mint akit megriaszt egy látvány,
előbb csak suttog, majd kiált már,
mint egy sziréna: „A sövény!…”
A tömeg szétfut. Lökdösődés,
riadalom. A meglepődés
zűrzavart hangzavarra ont.
„A bolond.”

„Gyerekek!”
S nagyot kiáltva
odarohan.
A sikoltozásba.
„Állj.”
Magas alakja,
sápadt arca
mindig szorosan
a menekülők mögött.
Kutat.
Karmos, sóvárgó
kezekkel,
elvakult, ártó
szemekkel
üldözi őket.
Lobogtatja a roham
ágyéka körül
a kabátredőket.
A lóden visszarántja,
nem lel utat:
halálsápadtan
keres, kutat.
A sok gyerek eszét
vesztve menekült, szerteszét
szaladt, loholt.
Anna is. De ekkor épp
őrá nézett – a lány sikolt.
Ő áttöri a sort,
megragadja, és tépi szét
a ruhácskát, mi rajta volt.
„Állj!”
A szegény kisgyerek halálra vált.
Segítséget keres. De senkit nem talált
az utcákon szétszórt, ijedt csapatból.
Reszketve fölnéz és szemében ekkor
aggódás, félelem.
Csodatévő talán?
Csodálkozva nézi a lány:
az Idegen szeme nem idegen.
És nagy bizalom önti el szívét.
Beteg, mintha beteg lett volna régen,
aki egy tompa mennyezetre néz,
de már nevet, s derűs tekintetében
az ég ragyog fel, a májusi kék.
Jobbját a férfi most fejére tette,
s érzi, némán becézgeti,
ő révülten lázas balját kereste,
mert csókolná neki…
De az sietve, forrón elszökik,
s a kis kezecskén most egy könnycsepp szárad.
A távol ajkak halkan kérdezik:
„Nem Magdolnának hívják az anyádat?”
„De igen.”
S a távol ajkak most vigasztalón:
„Szegény nagyon?”
„Igen.”
S az ajkak most harangként, hangosan:
„Sok búja van?”
„Igen.
Mert gyakran láttam őt az éjben ülni,
és sírni csendesen.”
„Szoktál te is imában elmerülni?”
„Igen.”
„Mondasz te is a papádért imát?”
„Igen.”
„Tedd meg!”
„De hol az én papám… te sejted?”
A gyermeket most fölemeli karja.
Madárkórus, olyan az ő hangja,
jázminok közt amely bujdokol:
„Mondd a szót még!” – és közel hajol.
„Mit?”
„Azt.”
„Papa?”
„Igen.”
Igenje ujjongó győzelmi dal,
a kicsit köszöntő nagy diadal,
szemén és homlokán csókjaival,
szeretet, hála, mit csókja kivall.
Leteszi aztán a kislányt a földre:
„Semmim sincs, mit adjak, Kicsim, belőle?” –
s egy fáradt mosolyt még feléje dob.
„Nálad én sokkal szegényebb vagyok…”
Úgy mondja, mint aki sírni akar.
Végül még halkan integet,
és megy. Viszi a forró földeket,
lódenben, koldusként lépeget,
de királynál büszkébb homloka.
S „bolondot” mond a sok gyerek.
Anna sokáig áll még, réveteg
bámul utána, s csakhamar
lélegzetvisszafojtva fut haza. –

Anyjának otthon semmit se mond.
Lefekvéskor mégis így beszél:
„Anya, nemrég egy férfit láttam én,
olyan volt, ember – keresztre vont…”
……………………………………

A gyerekek

Az volt,
egy férfi, egy gyerekcsapatra-lelt,
a vállán egyszerű köpenyt viselt,
Megváltó-haján otthonfény delelt.
S ahogy egy szép tavasznapon a rét
virágot ámuló virágra halmoz,
gyerekek gyűltek a Csodálatoshoz,
kinek a felnőtt nem mondja nevét.
De ismerős a gyermekek között,
s tolongnak karjai tárt kapujába.
„Az Irgalom – egy sápadt így imádja –
te vagy, anyám teérted küszködött.”
Egy kipirult arc csöndes suttogása:
„Ugye, ott laksz az alkonyat mögött,
hol égig ér a hegy s arany, ahol
fák csúcsa int neked, a szél dalol,
s a jók álmukban jöttödet gyanítják?”
És ekkor meghajolnak, mint a nyírfák.
Előtte szőke, barna meghajol mind,
a mosolya előtt, a vén csak bólint.
A gyermekek az áldást tőle várják,
akár egy háztól, mely oltalmat ad,
mind őt hallgatja. Szavai kitárják,
messze fölöttük, fényes szárnyukat.

„Gondolt-e bárki arra már, hogy a
halk órák milyen gyorsan, kitartón
vezetnek minket nappal s éjszaka
ezernyi kapun át, ezernyi ajtón?
A sarokvasak még könnyen forognak,
de félénken zárul ajtón a zár;
még útitársatok vagyok, de már
az utak érni tőlem messze fognak.
Élni akartok, én nem akarok,
sötétbe mentek, én a fény vagyok,
gyönyört reméltek, én lemondhatok,
ti boldogságra vágytok – s ítélni fogok.”
Elhallgatott. Felnőttek is figyelték.
Majd sóhajtott. „Ne rontsa senki kedvét,
ha majd velem közös határra jut.
Hogy vigyetek, még nem vagytok nagyok,
de nézzetek az úton néha hátra.
Talán egy kertnek omlatag falára,
talán vágyódó anyamosolyára
egy gyöngéd nőnek, a várakozásra:
a gyermekkor, az emlék én vagyok.
Még nyújtsatok kezet – ha majd az út
során végre rátok köszönt az élet,
és benne megmerültetek, felétek
egy új és érintetlen Isten nyújt kezet.
Egy világ vár tirátok. Menjetek.”

Feszülten lestek jós szavára,
s az arcuk is olyan meleg:
„Toporogjunk ajtókban állva?!” –
kiált föl most egy vad gyerek.
Majd így szól, szinte könyörögve:
„Vezess vízen, erdőkön át:
a nagy, a végső átkelőre
lelünk-e már?”

A boldogságtól, mit a mester oktat,
a szeme hirtelen kigyulladt,
a napfényben felragyogott.
De feltűnt a tömegben ekkor ott
egy csöpp, kit hervadt haj lobogtat,
feje körül úgy röpködött,
ahogy szakadt díszek lobognak
egy haragos sisak fölött.
A hangja reszket, s könyörög.
„Nézz rám!”, és átkarolja hirtelen
szorongó kis keze a térdet –
„Az örök végről ily meséket
te nem mondtál sosem!
Ha más az intő szót feledve
az üldöző idő elé sietne –
én más vagyok, én másmilyen!”
És átkarolja térdét görcsösen.

S a Fényes ajka megremegve,
a síróra hajolva, halkan:
„Játék és étel – jut a bajban?”
S a gyermek ekkor felzokog:
„A játékhoz már nagy vagyok.”
„Hoz-e anyád a szobácskádba reggel
meleg levest?”
A fiúcska hangja félelemmel:
„Miből? Nem szoktam ezt.”
„Az arcod nem borítja csókja
soha szerelmesen?”
Végre bevallja: „Hosszú évek óta
nincsen anyám nekem…”
S a Fényes ajka megremegve,
mint lomb, amit az ősz megunt:
„Ó, akkor ismered az életet te,
s mi ketten már – egyek vagyunk.”

(Napkút Kiadó, 2026; fordította: Suhai Pál)