A Jászság egyik nevezetes falucskájában voltam egy igazi paraszt-lakodalom vendége kicsi gyermekként, bátyámmal, szüleimmel együtt, kopogó, hideg farsangi időben. Ilyenkor tartották akkoriban a menyegzőket, mivel a falusi gazdálkodás holtszezonja éppen a tél.

Vonattal utaztunk, és mert hó nem volt, lovas kocsival, egy könnyű, négykerekű homokfutóval vártak minket a vasútállomáson. Másnap is lovas kocsikon vonultunk előbb a menyasszony házához, majd az egész, összesereglett násznéppel a templomhoz. Míg az érkező kocsik felsorakoztak, megfigyelhettük, hogy ki milyen öltözetben van, milyen ajándékokat hozott. Nekem legjobban azok a fehér cukorrajzokkal díszített, várakat, kastélyokat formázó torták ragadták meg a figyelmemet, amelyeket nagy tálcákon tartottak az ölükben az ünneplős sokszoknyában, kötényben, nagykendőben a kocsik tetején ülő asszonyok. Főkötőik szalagjai, fejkendőik szárnyai vidáman libegtek a fogvacogtató, hideg szélben.

A lakodalmas háznál ünnepi vacsora várt ránk. Ekkor már tudtuk, hogy a vőfélyre kell figyelnünk, aki a mókából nem hagyott ki senkit, tréfás kérdéseivel, verseivel minket, kisgyerekeket is megtalált. Ilyenkor én szégyenlősen a szüleimhez bújtam, világért sem akartam a nevetés tárgya lenni. A vőfély időről-időre eltűnt a szemünk elől, és amikor újra felbukkant, mindig hozott magával valami vicceset. Például egy nagy tálcán egy fehér tollú, sárga csőrű libát. Megforgatta a vendégek előtt, és arról mondott verset, hogy ma ezt esszük meg vacsorára. Aztán megkérdezte egy fiatalembertől, hogy szereti-e a liba nyakát, majd együtt, egy éles késsel felvágták a kitömött jószág begyét, amiből csak úgy dőlt kifelé a szemes kukorica.

Közben persze fehér porcelántálakban megérkeztek az igazi ételek is, előbb a finom, csigatésztás húsleves, aztán a sültek, végül a torták, köztük azok a cukordíszes grillázs-várak, amelyeket korábban, még a szekéren ülve megcsodáltam. Nagyon finomak voltak a belőlük letört, ropogós darabkák.

A vőfély mindenhez tudott egy-egy tréfát fűzni, ébren tartotta a teremben a jókedvet. Megfigyeltem bő ujjú, fehér vászoningét, lobogó, világosbarna haját, piros arcát. Fekete mellényén baloldalt piros-fehér-zöld szalagcsokor volt. Az asszonyok, lányok ünneplős viseletén, hajfonataiban is előfordult egy-egy ilyen szalag. Jellegzetes öltözetük, a hímzések, a falon sorakozó, festett tányérok a kívülálló szemének, már az én gyerekszememnek is különlegesek voltak.

De ők mindezt olyan természetesen viselték, ahogy manapság pólóikon, baseball sapkáikon világszerte viselik az emberek például az „N Y” feliratot. Noha valószínű nem New York-iak, de kötődnek ahhoz a – tulajdonképpen angol nyelvű – kultúrához, amit folyamatosan sugároznak számukra a rádiók, a tévék, a számítógépek, és amelynek New York az egyik szimbóluma. Ezt a kultúrát manapság már a legkisebb gyerekek is ismerik, szinte az anyatejjel együtt szívják magukba. Sokszor nem is a szüleik, nagyszüleik szokásait, történeteit, öltözködését érzik a magukénak, hanem kedvenc mesefilmjük hőseiét. Az ő arcképüket viselik a ruháikon, a használati tárgyaikon, ahogy a kamaszok kedves filmsztárjuk vagy együttesük képeivel, plakátjaival ragasztják tele szobájuk falait.

De van egy nagyon lényeges különbség a régi és az új kulturális kötődés között: míg a régi generációk a saját világukban találták meg, a felmenőiktől kapták azt a kultúrát, amely közösséggé formálta őket, addig a mai nemzedékeket egy gyárilag előállított, világszerte elterjesztett kultúra formálja közösséggé. Ez a globális közösség, ez a globális kultusz azonban nem tud nekik segíteni abban, hogy a saját természetes környezetükkel, a családjukkal, a falujukkal, a városukkal, a hazájukkal azonosuljanak, és ezáltal a mindennapi életükben otthon érezzék magukat.

Mezey Katalin