Szemelvények Kopriva Nikolett verseskötetéből

Tavasz, nyár, ősz, tél

Tavasszal az emlék egy öregasszonyba bújik.
A ház előtti padon ül, nézi
a poros árokpartot.
Naphosszat a jelennel felesel.
Lába duzzadó farönk, szeme sárga ablak,
éjjel molylepkék szállják.

Nyáron az emlék tarisznyás koldus.
A kocsma küszöbén szivarozik,
életét skandálja a járókelőknek;
hogy harminc éve eltűnt gyűrűjét keresi;
felsorolja elveszett gyerekei nevét.
Kézfejére kéregkesztyűt köt az idő.

Ősszel az emlék sárga kert.Minden reggel gyerekek futják körbe,
eltapossák a régi csipkebokrot.
A bogarak felkapaszkodnak lábaikon,
bőrük alá másznak. Isten holtan
hever egy fűzfa árnyékában.

Télen az emlék kéményfüstös utcakép,
felcserélődnek benne napok és napszakok.
Aki kimegy, köhög a füsttől.
A hideg hónapokig lakja a falut,
kék végtagokkal, elnyújtott léptekkel,
angyal képében
viszi magával a fázó öregeket.

A pipacsföldeken

A pipacsföldekre rohantam, amikor
titkaim már nem fértek el egy szobafiókban sem.
Nem akarom kinyitni őket,
egy őszi hajnalon – ha elhalkul
a tücsökhang – elégetem mindet,
ahogy a kiszáradt facsemetéket a kertben.

Hajnalban kihuny a város,
s a mesterséges fények helyét
a nyirkos köztes lét veszi át.
Halogatom ezt is.

Ismétlődő napokról álmodom,
bogarakról a bőröm alatt –
csontjaimba odvakat rágnak.
A pipacsföldekre rohanok,
megugatnak a kutyák, lát az utca.
Tudják, valamit el akarok temetni.
Helyén fekete gaz sarjad,
naponta kitépem,
de egyre vastagabbak a szálak.
Tenyerembe új vonalak égnek,
kesztyűben járok,
a reggelektől félek.
Ismétlődő napokról álmodom.

Esti ének

Ólomhegyek fölött fehér a köd,
álmaimba észrevétlen szökött.
Azóta nyitva tartom ablakom,
elhiszem, hogy csillagok közt lakom,

hogy ódon csillagporból vagy te, én,
hogy itt a rézhold fénye lámpafény,
s bár nincsenek kék folyók, sistereg,
talán megszólaltak az istenek,

elrepül fölöttünk kilenc madár,
titkon mégis szakad, szakad az ár,
és mi szaladunk vele hajnalig,
vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig.

Ólomhegyek fölött fehér a köd.
Szemed bolygó, éter a köldököd.
Csigolyáidra ég a lámpafény,
ahol elkezdődsz, ott végződöm én.

Szélvihar

Kirángatott az ablakon a szél,
százkarú kis szörnyek a bodzafák.
Képzelem? Érthetetlen hang beszél,
a villamosmoraj szavába vág.

Fehér bokor sziszeg a fák között,
ázik rajta egy néma, kék madár –
zúzmarás fagykabátba öltözött,
pedig mellkasán átkopog a nyár.

Az ablakomból egy szellem figyel.
Halottak kelnek át a kék folyón.
Szakadt gyerek az isten, így fut el,
szivarszagú kabátban, álmodón.

Ma csontjaimba költözött a szél.
Fejemben morajlanak álmai.
A fogsorom kopott virágfüzér,
hív a hang, de nem tudok játszani.

Új ország épült az erdőn túl

Új ország épült az erdőn túl, jön a költöztető kocsi,
elviszi a japáncseresznyéket,
a szentjánosbogarakat a kertből.
Azt mondják, az erdőn túl jó a világ, szépek az emberek,
és nincs gaz a kertekben, sok az átutazó.
Pokrócba bugyolálom magam, rám szédül a sötétség,
pulóverembe hátrahagyott fények égnek.

Elvesztem a személyi igazolványom, fel-alá járkálok
kacskaringós utakon, mindegyik a folyóhoz vezet.
Keresem a szép embereket, mondják meg, hogyan jutok haza,
de csak egyet látok,
a pékségbe zárkózik, amikor észrevesz.
A korlátra teregetett ruhákból
fehér víz csöpögött hajamra,
olcsó cigaretták füstje szivárgott az ablakokból.
Itt nincsenek japáncseresznyék, és nincs túlpart,
mint egy kék verem, áll a folyó, nem morajlik.

Álltam a folyó mellett.
Valaki volt a hátam mögött,
kérdezte, enyémek-e a szentjánosbogarak,
kialudt mind, halottan hevernek
fám rózsaszín odvában.

(Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2023)