Előttem állsz s hadarsz: király vagy,
vért szomjazó, vad, gyilkos úr,
s az őrület nagy koronája
nehéz fejedre ráborul.

Megtörve fekszel a vaságyon,
parancsot osztogat kezed.
Sovány fejed magasba lendül,
királyi gőgöd élvezed.

A vajszivű könnyekre olvad,
a nagy, vasizmu szolga szán.
Szegény bolond nép. Egy se látja,
mint győz hadad véres csatán.

Ott a napos, poros lapályon
száll egy dühös vas-förgeteg:
acél-sárkányok, zord vitézek
hódolni jönnek most neked…

Aztán csalódva feltekintesz
és szétfigyel csontos füled,
agyad a zord valóra eszmél
s nem részegít az őrület.

Kacagva hódolatra intesz,
kezed kaszál a légen át,
s mi szívszorongva, mosolyogva,
könnyezve bámulunk reád…

Nézlek soká, édes királyom,
sápadt, beteg nagy martirom.
Ágyad szemembe drága trón lesz,
s legfájóbb könnyem elsirom.

Nősz, nősz, dagadsz gyúló szememben,
az őrület lángjainál,
s megcsókolom rongyos sarudat,
ártatlan képzelet-király.

Hajrá, zenét, őrséget erre,
hátráljatok, ti sorfalak!
Parancsot oszt királyotok most,
e szenvedő, szegény alak…

Ti a hirért véres csatában
rabolva nyúltok máshová, –
de ő hatalmát képzelemből
s roncsolt agyából alkotá.

Ti vértivó szörnyek, falánkul
oroztatok száz életet, –
te csak tüzes lázálmaidban
ölsz, győzöl, ó sápadt beteg.

A szenvedély arany varázsa
ragyogja be tar homlokod,
ó képzelet dicső gigásza,
a porba néked hódolok.

Te vagy királyom, én a szolgád,
ints, és ha kell, én meghalok!
Én, én a bölcs… én, én a költő…
a te első alattvalód.