Görgei Artúr nekem már gyerekkorom óta megnyerő személyiségnek tűnt, igazi hősnek, osztrákot verő tábornoknak, pedig akkoriban, vagyis a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben még árulónak volt kikiáltva, annak ellenére, hogy minden csatájában győzött, és Komáromnál egy eltévedt ágyúgolyó jóvoltából még fejsebet is szerzett.

Miféle áruló az, akinek repesz szakítja be a koponyacsontját, leesik a lóról, majd minden erejét megfeszítve alkalmi kötéssel a fején azonnal visszaül, és levezényli az ütközetet, hogy csak azután dőljön ágynak? Milyen áruló, aki a csatát soha nem nyerő Dembinszkynek a nem egyszerűen bűnrossz, hanem öngyilkos haditervét látva épségben megőrzi a seregét, megment vagy harmincezer főnyi emberéletet az értelmetlen haláltól?

De így nőttünk fel, miközben Kossuth volt a hős, aki semmit sem értett a hadviseléshez. Ezzel szemben a buzdító szónoklatokhoz és a pénzügyekhez annál inkább. „…mikor szólt, óh, akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő.” – írta róla Jókai Mór. Vagyis mindkettőnek – a hadvezérnek és a politikusnak egyaránt – megvoltak a maguk érdemei, nagy kár, hogy a rendszerváltozás utáni megbecsülésük ellenkező utat járt be. Az „áruló” Görgei nagyon helyesen az őt megillető helyre került, tehát hős lett. „Kossuth apánkból” is lett valami… ám a korábbinál sokkal kevesebb.

Még a Kossuth nótát is elvették tőlünk, a Kossuth rádiónak ma már nem ez a szignálja, pedig március tizenötödikén még mindig ezt énekeljük.

Mindez Kossuth Lajos születésének kétszázhúszadik évfordulója, no meg október 6-a kapcsán jutott az eszembe, és még sok minden egyéb. Hogy a szabadságharcot ugyan elveszítettük, de a forradalmat megnyertük, a jobbágyfelszabadítást már nem lehetett visszacsinálni. Hogy egészen 1867-ig mi voltunk a forradalom népe az európaiak szemében, azok a magyarok, akik a nemzetek közül a legtovább kitartottak a zsarnokság elleni küzdelemben. Hogy aztán a kiegyezéssel ez a nimbuszunk teljesen megszűnjön, sőt, elismertségünk egészen a visszájára forduljon…

De nemcsak ez, hanem hogy a mártírhalált szenvedett tizenhárom honvédtábornokon (nem mindegyik volt tábornok, de ez, azt hiszem, most lényegtelen) és Batthyányi Lajoson kívül még sokakat kivégeztek Haynau pribékjei. Többek között Kazinczy Lajos őrnagyot, a költő Kazinczy Ferenc fiát, vagy azt a Szacsvay Imrét, akinek csupán annyi volt a bűne, hogy jogász lévén ő fogalmazta meg a Függetlenségi Nyilatkozatot. Utóbbi életnagyságú szobra Nagyváradon áll, és róla elnevezett magyar tannyelvű iskola szintén működik Váradon, az ott megmaradtak nem kis örömére.

Vagy beszélhetnénk arról, akit nem végeztek ki, mert megőrült a börtönben, és nem sokkal később meg is halt: Lenkey Jánosról van szó, akinek történetét némileg átdolgozva Sára Sándor elevenítette fel 80 huszár című filmjében. A különbség a film és a valóság között, hogy a Lenkey huszárok szerencsésen hazatértek, és részt vettek a szerb felkelők elleni délvidéki harcokban, később pedig az 1849-ben tábornokká kinevezett Lenkey János katonáival több sikeres akciót hajtott végre, ám Sára alkotásában a huszároknak feltehetően a film elkészülte idején még tabunak számító 1956-os forradalom leverése miatt lett a valódi történeti eseményeknél szomorúbb, tragikusabb végük.

Sok mindenről kellene beszélnünk, nem csupán gyászról. Meg kellene tanulnunk örülni is végre, nem csak úgy, ahogy Petőfi írja Magyar vagyok című versében: „Magas kedvemben sírva fakadok” és „arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”

Beszélhetnénk arról, hogy Görgei és Jókai ugyanúgy elhagyta nevének végéről az „y”-t, a népfelség elve miatt mindketten i-re változtatták. Hogy Klapka egészen szeptember végéig védte a bevehetetlen Komárom várát, hogy aztán az október eleji napokban húszezer védőjével együtt szabad elvonulást kapjon. Hogy a harcok végezte után magányos merénylők – többek között Noszlopy Gáspár, Libényi János – még sokszor próbálták eltenni láb alól Ferenc Józsefet, akinek személyét mostanában mézes-mázos hollywoodi Sisi-filmekben próbálják fényesebbnek mutatni, mint aminek mi, magyarok megismertük. Hogy Batthyány Lajos édesanyjának az átka beteljesült: a király tizenhárom közeli rokona ért tragikus véget.

De mégis a legfontosabb lenne a Kossuth nóta visszaállítása. Mert hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy ha még egyszer azt üzenni, meg hogy esik eső kalapjára. Kossuth sokkal több ennél, neve és alakja összeforrt a hazáért küzdő, tenni kész magyarsággal, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. Mint az egyik felvidéki változatban harmadik versszakként meg is éneklik. Így szól:

„Kossuth Lajos nyoszolyája, aranyszékből lép fel rája.
Nem alhatik, nem nyughatik, magyar hazán gondolkodik,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!”

Gáspár Ferenc