Halmai Tamás írása Iancu Laura Éjszaka a gyermek című kötetéről

„A béke és a szeretet mindig eleven és cselekvő
bennünk, bár nem vagyunk mindig a béke és a
szeretet állapotában.”
Norwichi Julianna:
Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai
(ford. Magyar Erzsébet)

Iancu Laura legfrissebb verseskötete szintetizálóan összetett szerkezettel és kiérlelt versnyelvi mozdulatokkal kápráztat el. Első, nagyobb részében öt ciklus ad közre verseket; a második egység (Kimenőcédulák) naplószerűen, töredékes-töredelmes nyelven értelmezi újra a kimenőcédula nem irodalmi műfaját; a Litánia pedig műfaji kísérletnek tűnik föl: száz év előtti történetet, egy fiúcska pappá válását dramatizálja.

Szép párhuzam, hogy amiként Iancu Laura költészete kötetről kötetre mind egyénibb és tartósabb poétikai kultúrát mutat föl, úgy a kötetborítók esztétikája, a könyvészeti kivitel is egyre tetszetősebb. Az Éjszaka a gyermek elülső tipográfiáját több recenzió is méltatta:

„ …az Éjszaka a gyermekszép könyv. A borító készítői, Szita Barnabás és Bányai Anna pompás munkát végeztek. A kemény fedélen ábrázolt lépcsőházbelső a szürke sejtelmes árnyalataiban dereng, amelyek úgy váltakoznak, ahogy játszik a fény a helyiségben. Lentről felfelé néző perspektívából látunk csigalépcsőt és korlátot, amelyekre fentről süt be a nap egy furcsa dőlésszögű – avagy szokatlan perspektívából fotózott – ablakon át, és különös fény-árny játékot űz velünk. Például a lépcsőkanyar felett a mennyezet íve szívet formáz, a háttérben salétrom pereg a falról, a korlát sötét rácsa pedig mintha a negatívja lenne a világos ablakrácsnak.” (Simon Adri, Irodalmi Jelen, 2017/8.)

„A borítón látható fotó alulról felfelé emelkedő perspektívába helyezi az olvasó tekintetét, ami nemcsak szépsége okán találó, de ez a »felfelé nézés« a költeményekben is érvényes.” (Papp Emese, Vigilia, 2018/1.)

A versek szakrális időtudata („Sötétedik – mindegy, hány óra van” [Meg nem érkezik]) teológiai vonzatot is magával hív: akárha egy megváltás előtti Isten lépne színre a fohászos szcenikában; oly sötétlő a versvilág, s oly kétségbeesett a versbeszéd alanya: „egy lépésre van az ég, és kegyetlen” (Szemek);„Üresen érkezik a vonat, / felszálló nincsen. / A hold csecsemőfényben. / Ilyen lehet a világvége” (Fél, idő),„Háborút lélegzem és / fázom a széllel” (Szélben); „fekete szívvel térdelünk” (A vályogházból).

A transzcendens remény horizontja a megközelíthetetlen túlvilág zónájába távolodik; a kreatúra nemcsak kételyeivel, de – égi kommunikációt áhító – kérdéseivel is magára marad: „Felhősödik, s az Isten / most éppen háttal van” (Nádszálak); „Árnyéktalan / déli harangszót hallok […] a túlvilág nagyon messze van” (Gondviselten); „Úgy tudtam, a temetőben / csak éjjel laknak halottak. / Nappal aranyat mosnak az angyalok, / aranyba öltöztetik a mennyországot. […] Születésünk másnak öröm, / s elmúlni is csak másban tud / létezésünk fájdalma. […] Levegőt venni… Ennyi. / Ennyi dolgunk maradt” (Dolgaink).

A fájdalom és a hit ellentmondásait, a teodicea nagy hagyományú, de itt a személyiség mélyrétegeiben megélt dilemmáját legtisztábban talán az Este a faluban című sorozat 12. része viszi színre (e helyt a 11–12. résszel folytatódik az előző kötetbeli tízes ciklus): „Áruld el, miféle gyötrelem / terem szerelmet, aztán háborút / fekete-fehér szívekben? […] Szülni, hantolni éjjel-nappal / végzetes dolog, Istenem!”

A nyelv mint haza: visszatérően fontos idea Iancunál; amint az írás aktusának menekítő-megtartó műveletként értelmezése-megélése is elemi vonás. A szavakhoz fűződő intim viszony azonban nemcsak ajándék: felelősség is; az alanyi önreflexiók rendre (nem pusztán erkölcsi, hanem) metafizikus imperatívuszokat hívnak életre: „Tanulnom kell ott lenni, ahol vagyok, / és tanulnom kell a szavakat, / melyek segítenek megszökni / onnan, ahol lenni borzongás” (Szavak); „Nyitott szemmel kell aludnom, / nyitottan az örökkévalóságra” (Ébrenlét).

A Kinek a semmi a mindene kötet (2012) apokrif élettervét („Öntudatlan élni, akár a csalán” [Szabadnap]) e kontextusban a Sárga kankalin című vers írja tovább, alkalmasint a mező liliomainak evangéliumi példájából (Mt 6,28) merítve gyöngéd erőt: „Földiesen kellene írni, / ahogyan a földből eszem és iszom, / legalább a hideg / legyen hideg, / ha egyszer ezt írom. / Történhet jobb a kankalinlétnél? / A mezőt lakja, eső itatja, ég ruházza, / nem tudja magáról, hogy él, / sárga minden napja.”

Liturgikus beszédmodor és misztikus gondolatiság talál egymásra e kiadvány lapjain is. A nyitóverset (Harmadik nap a pokolban) érdemes egészében ideemelnünk. Az emlékezés tudatfolyama, a szerelmi tematika, a megszólító nyelvezet, a természeti képek, a mítoszias szakralitás és a szorongó közérzet elegye jellegzetes Iancu Laura-verssé teszik a szöveget: „Eszembe jutott újból / a farkaskutya. Együtt találtuk, / akkor még rét volt, nem akácos / a Kuratura. Titkoltuk, / mintha szerelmet viseltünk volna. / Arcom pipacsvirág ma is, ha nézel, / itt is, a kietlen pokolba’. / Mondanom kéne, miért szöktem hozzád, / mit remélek e másvilági úttól… / Menekülés, hogy lélegzem, / és utat ró vakon verő szívem. / Megyek veled füstben, lángösvényen. / Elgondolt lépéseink / farkasnyomokra vezetnek, halottak közé élőnek.”

A szerelmes sóvárgáson is spirituális ambíció sejlik át; ebben a versvilágban a hiányzó kedves is a hazavárt ég módján van távol: „Ködúton. Senkiföldjén. / Tudom, hogy megölelnél. / Fél percig hallgatnám szíved. / Ennyi az idő. A többi: rettenet” (Füst); „mintha / üres asztalunk / oltár lenne” (Szentkép); „Napszámosa vagyok a hiánynak […] Akárhonnan is, ma este idegyere haza” (Leszáll a köd).

Az alábbi műben az in medias res fölütés, a „Lakhatatlan évek” tér-idő víziója, a felkiáltás („Iszony sorolni rablásod!”), a tízparancsolat-hasonlat s a külön szakaszba tördelt, megindítóan köznapi zárókép együtt ad számot a hiány alig elviselhető fokáról (a „görbe hátú asszony” egyszerre vigasztaló momentum, hiszen imádkozik; s törődött magányával megindító jelenés, ha a lírai én jövőbeli alakmásának tekintjük): „Fehérnek gondollak ilyenkor. / Lakhatatlan évekből menekülsz, / viszed magaddal az utcát, / a házszámot. / Iszony sorolni rablásod! / Lépésed, / akár a Tízparancsolat: követhetetlen. / Minap a templomban egy görbe hátú asszony / imádkozott / a legutolsó padban.” (Árnyékaim)

Az elválasztottság és közvetettség/közvetítettség megszentelt traumája („Krisztust nézem, ő látja Máriát” [Fénykép anyámmal]), magány és félelem egymást fokozó negativitása („nincs senki, aki velem félne” [Fogság]) több versben előbukkan. A következő négysoros Jézus-váró riadalma két markáns képi megoldásból („egyéjszakás / tavasz”, „löszfalak omlatag méhéből”) s véget („Feltámadás”) a kezdettel („méhéből”) összekötő szakrális perspektívájából, valamint az „előbújsz és megszégyenítesz” eszköztelenül egyszerű mellérendelő szerkezetéből (mely jambikus lejtésével is Pilinszky Szálkáinak dikciójára emlékeztet) nyeri erejét: „Félek, hogy újból egyéjszakás / tavasz lesz / s a löszfalak omlatag méhéből / előbújsz és megszégyenítesz.” (Feltámadás)

A szokásosan emlékezetes cikluscímek (Mit remélek e másvilági úttól; A senkiföldjén állok én is; Húsz esztendőre a hazától; Már csak ül, már csak öregszik; Nappal aranyat mosnak) többé-kevésbé tematikus verscsoportokat föliratoznak. Az utolsó rész dedikált versek sorában adja tanúságát e költészet hálás természetének s kitartó hagyománytudatának. A ciklus Lukács Lászlónak ajánlott nyitódarabját idézzük, mely a moldvai magyarság mindennapi hitvilágát költözteti ünnepi szólamba: „Felénk az ünnep Istené, / esetleg Máriáé, / azazhogy Máriáé a fél naptár, / a maradék a szenteké. / Az embernek, ha jut a jóból, / rosszat is adnak mellé, / és sok-sok csokros-bokros utat. / Afféle füstbevont / pálfordulat / követi egymást, mint / költöző madárhad / a földforgást. / Félszemű, félnyelvű csorda, / üszökvoltunk, / hol hatóságok, hol tudományok / terminus technicusa. / Két gyermeket ringattak / egyszerre a teknőben, / az elsőáldozós leánykák / hó csipkeruháját / az oltár is irigyelte. / Éltünk / mától holnapig, / szakadékból kapaszkodásig, / s akárhogyan görnyedtek a számok, / egy vasárnap sem volt hamis, / minden reggel születésnap volt, / születésnap a ma is.” (Vasárnapból van az ember)

A fentiekben összegzett olvasástapasztalatot erősítik a Kimenőcédulák rövidke darabjai is; az áldozati beszédhelyzet áldozatos vállalásával („soha nem tudtam/ mit kezdeni a reménnyel” [71.]), a gondolatokkal eltakart evidenciák aforisztikus fölismerésével („igaza van annak/ aki nem kérdez” [73.]) s az út, az utazás toposzának újólagos játékba hozásával („néha visszatérek/ valójában örökre elutaztam / – kimenőcédulák a rabságból –” [76.]).

A kötetet záró Litánia vegyes műfajú vállalkozás. Párbeszédekből s monológokból keveri ki hit, nyelv, magyarság bonyolult spirituális mixtúráját. Mit jelent a hit – s hányféleképpen lehet hinni? Mely nyelvek beszélik Isten csöndjét? Ha családját elhagyta: megtalálhatja-e őket magasabb rend szerint az egyház ifjú embere? Mi a szerepe a papságnak ember és az Emberfia párbeszédében?

A közvetlen istenkapcsolat konfliktusos dicsérete egyfelől ez a miniatűr dráma: „Hogy akarsz hát Istennel szóba állni? A szívemen keresztül.” (83.) – „Én Jézus szemének hiszek.” (87.) Másfelől a szenvedéstől környékezett lélek vigasza: „»…Istent a bajban keresd! Sehol máshol nem találod meg!« És a jó?» A jót azt adja, fiam. De a bajban közel megy hozzád. Megfogja a kezed. «” (86.) És, végsős soron, a teljes odaadás intim apoteózisa: „Imámban már nem kérek semmit. Csak arra várok, hogy Isten kérjen tőlem. Akármit.” (101.)

A Litánia és a teljes kötet utolsó sorai a gyász jegyében állnak; de olyan feketesége ez a jelenetnek is, a Iancu-lírának is, mely – úgy reméljük – az összetorlódott fényektől ennyire sötét: „Aki szült, nem ismer rám. Akihez jött, nem az ő fia. Egy pap. Vigasztalja, hogy nem a fia, egy pap törleszti le az adósságot. Miféle adót? Az üdvözülés hitének árát. / Indulok. A fekete ruha, amihez az úton majd hozzászoktatom magam, ez a fekete ruha a gyászruhám, és amíg élek és hordom: gyászolok. Amíg élek: hordom, és gyászolok.” (109.)

(Magyar Napló, 2017)