Köveket keresek a hargitai őserdőben, Kászonfeltíz fölött, a Tiszás-patak mellett, a harmincadik Minimum Party összművészeti alkotótábor ünnepélyes alkalmából. Mi mást is tehetne egy íróműhely-vezető ilyen különleges térben és időben? Kiszakad térből, időből, s minden elektromos eszközét hátrahagyva elindul a társaival kövekért. Tavaly afféle irodalmi fafeldolgozóként működtünk, idén inkább a kövekre vetjük ámuló szemeink. Meztelen kezünkkel és lábunkkal tapogatjuk az ősvilág elemi anyagát.
Lehetséges, hogy egy olyan kődarabot emelek föl éppen, amit még sosem érintett emberi kéz: emberi elmével átláthatatlan évmilliók óta sodorják és koptatják vizek és szelek láthatatlan lényei, görgetik ismeretlen erők. Bárhol lehetett a Kárpát-medencében. Bárhol lehetett a Pannon-tengerben. Talán örökkön éhes plesiosaurusok vagy éppen kacagó delfinek játszottak vele az élettől lüktető, sós vízben.
Vagy megeshet, hogy kezek ezrei tapogatták már: a hegyek titkos útjait járó, vadászó, gyűjtögető, vízkereső görögök, latinok, kelták, szkíták, ősmagyarok, őskunok, ősszékelyek, ősoláhok, prekászoniták és posztatlantisziak helyezték el e követ tűzhelyük, áldozati oltáruk, házuk, templomuk, istállójuk, magtáruk vagy budijuk falába. Talán szerelmeskedtek ezen a kövön. Talán öltek vele. Talán kincseket tartottak rajta. Folyhatott felszínén tej, méz, nyál, vér és ondó.

Ez a kő finoman simul kezembe. Emez rücskeivel dörzsöli bőröm. Ez a másik fölsérti húsom fogazott élével. Az meg picikét berepeszti körmöm, mikor elsőre fölemelve nem találom rajta a megfelelő fogást.
Az első ember vagyok, aki megérinti e követ? Vagy a századik? Ezredik? Milliomodik?
Mit gondol rólam ez az időtlenségben álmodó anyag, a teremtett világnak ez a hol engedelmes, hol lázongó darabkája?
Vajon kitanította e követ ifjú kőkorában kőapja és kőanyja a kőhagyományokra? Megtanulta, hogyan kell felhőtörő sziklaként égbe magasodni, állni gyilkos fagyot és perzselő napsütést? Dacolni az anyagát repesztő, szilaj gyökerekkel? Megtanulta, hogyan kell minden útjába kerülőt elsodró lavinaként alázúdulni a járhatatlan hegyekből? Megjegyezte a kőőseitől hallott kőbabonákat?
– Vigyázz, kicsi kavicskám, ha egy ember a kezébe vesz, az balszerencsét hoz, ezért gyorsan ugorj ki a kezéből, és ess rá a lábára!
– Vigyázz, kövecském, ha az áradat elsodor, mindig úgy ütközz össze a többi kövekkel, hogy a laposabbik oldalad legyen lefelé!
Más köveket máshogyan buzdítottak a kőszülők:
– Ha emberek jönnek a kőtörő kalapáccsal, kerülj az útjukba, és mutasd a szebbik feled nekik, mert ha összezúznak, akkor megszaporodsz, és sokkal többen leszel! Ha pedig kopogtatnak, vésnek, formálnak, akkor sokkal szebb leszel!
A sok fiatal kő pedig egymás szavába vágva, sivalkodva vitatkozott a teremtés kezdetén:
– Én drágakő akarok lenni királyi koronában!
– Én kicsit félős vagyok, ezért inkább csak féldrágakő lennék jegygyűrűben!
– Én szívalakú kő akarok lenni, akibe a szerelmesek a nevüket vésik!
– Én sírkő akarok lenni a szépkenyerűszentmártoni temetőben!
– Én szégyenkő akarok lenni Kolozsvár főterén, a Szent Mihály templom mellett!
– Én a nagy sziklakő akarok lenni, akit Sziszifusz görget!
– Én a nehéz kő akarok lenni, aki legördül a megkönnyebbülő ember szívéről!
– Én meg kőszív akarok lenni!
– Én pediglen kőleves!
– Én cseppkő akarok lenni, akiről puha szőrű denevérek lógicsálnak!
– Én a legelső kőszínház alapköve akarok lenni!
– Én a kászoni kőtár legkeményebb köve akarok lenni, akire nap mint nap ráröppen a lapidáriumban lappangó, elpilledt pillangó!
– Én az a kő akarok lenni, aki megtanítja az erdei delfineket nevetni!
Így óhajtoztak, vágyakoztak és lelkendeztek az ifjú kövek, és bizony mindannyiukból lett valaki!
S aki csupán annyira vitte, hogy kő-papír-ollót játszottak vele, az is mindig nyert!
De akadt olyan kemény palakő is, aki vizesen túl közel került a tűzhöz, majd fajtájához méltó, hatalmas durranással szétpukkadt! A tűz körül ücsörgő buta kőtrollok pedig úgy megrettentek a pukkanástól, hogy ijedtükben kiejtették kőmarkukból a félig megevett erdei művészeket, akik így szerencsésen megmenekedve gyorsan kikapták a kővé dermedt kőtrollok ámulattal kitátott szájából a másik felüket, és sietve visszaszaladtak a táborba, ahol aztán jót nevettek a többiekkel a különös eseten egy nagy bögre zakuszkás pálinka mellett.

És egyszer az is megesett, hogy a kászoni kőtár bölcs, öreg Kőgazdájának köveit közönségesen ellopták! Haragosan kiáltott a Kőgazda:
– Micsoda bűntett! Micsoda szörnyűség! Kilopták a kőtáramból káprázatos köveimet!
Ó, szépséges bazaltjaim, derék mészköveim, okos paláim, vigasztaló andezitjeim, mosolygó márványaim, kedves homokköveim, ragyogó gyémántjaim, merre jártok most? Hová ragadott el benneteket a gonosz tolvaj enyves keze? Ráadásul nemcsak a köveim lopta el, hanem a nevem végéről is a g betűt! Hogy a dühü emésztené meg a keserves fejét ennek az átkozott kőtolvajnak, hogy esne bele a súly, szakadna rá az ég teteje, hogy nőne a bajusza befele a szájába, hogy a ló nyalná meg a meztelen szemét, hogy lógna a budiba a keze teliholdkor, hogy tekerednének a belei a háromágú vasvilla hegyesebbik végére, hogy a pele rágná le a fülét, hogy a barnamedve pisálna a hátára, hogy törne bele a feje a rézfaszú bagoly odújába, és végső soron pusztulna el teljesen az az istentelen kisbicskás, aki ilyet tesz!
Így átkozódott szegény Kőgazda tehetetlen mérgében. Ekkor meghallotta jajszavát a Pannon-tenger vízitündére, aki nagyon sok követ sodort magával vagy éppen porlasztott homokká életében, ezért aztán minden kő szavát meghallotta a világ végéről is. Nem is teketóriázott sokat a jó vízitündér, hanem a kolozsvári kőtár köveinek szavát kifülelte, sok vizével a tolvaj zsákjához odahömpölygött, a zsákot erős hullámaival szétfeszítette, a tolvajt örvényeivel megrémisztette, a köveket pedig magával sodorta, és visszavitte őket a Kőgazdához.
Hej, örvendezett is a vén bölcs, hogy kedves jószágait visszakapta! Olyan boldog volt, hogy nagy vígságában nyomban főzött is a Pannon-tenger vízitündérének egy finom zakuszkás pálinkát, és még sokáig beszélgettek a pajkosan lobogó tűz mellett.
Hát ilyen köveket találtam eddig a hargitai őserdőben, Kászonfeltíz fölött, a Tiszás-patak mellett, a harmincadik Minimum Party összművészeti alkotótábor ünnepélyes alkalmából.

Juhász Kristóf