Mostanában naponta landol recenziós példány a postaládámban, miközben nyakig benne vagyok egy zenehermeneutikai tárgyú tanulmányírásban; nappal jönnek a novellák, éjjelente a versek, hajnalonta az esszéötletek. Alvásidőm fordított arányban van az alkotásra szánt idővel. De még ennél is zavaróbb, hogy gyakran találom magam abban az állapotban, amit József Attila egyik keltezetlen töredékében így fogalmazott meg: „amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”. Nálam az írás elmélyült tudatállapot, nem hallom meg a szomszéd Irénke néni klopfolását, sem a felettem lakó Irmuska néni fapapucsának kopogását. A kinti zajok is tompulnak: a kipufogó hangja lágy eolban csendül fel, Zsolti gyerek hisztis bőgése szinkópa ritmust ölt. Kissé hevesebben ver a szívem, mintha érezné, hogy most valami visszavonhatatlan dolog történik velem.

Az agyonfirkált recenziós példányokat nem szívesen mutatnám meg a szerzőknek. Ugyanis nemcsak marginális jegyzeteket találni bennük, hanem sorközepi bejegyzéseket is: bekeretezést, bekarikázást, nyilakat, csillagokat stb. S mindezt egy kb. 15 cm-esre kihegyezett ceruzával, melyen ez áll: I love you nemecsek ernő. Mintha már ez a ceruza is olyan ikonikus tárgyammá vált volna, amely előre tudja a dolgát, mikor mit kell észrevenni egy kötetben. Lázas gyorsasággal jegyzetelem ki egy kis alakú sima füzetbe a főbb motívumokat, ismétléseket, a stilisztikailag is megkapó idézeteket. Számomra a jó recenzió olyan, mint egy klasszikus szonatina: terjedelmét tekintve nem túl hosszú, hogy fenn tudja tartani az érdeklődést. A témát/könyvet beharangozó expozíciót megelőzheti egy recepciótörténeti (lassabb tempójú, mondjuk ki: tök unalmas) introdukció, majd az ízeire szedett kötet bemutatása, a kidolgozási rész, aztán a főbb motivikus elemek példaidézetekkel illusztrált repríze, és végül a recenzió záró gondolatai, a könyvismertetés codája.

A tanulmányírás már sokkal komolyabb előkészületeket igényel írójától; olykor hónapokra beköltözöm a könyvtárba. A raktárból kikért folyóiratpéldányok szaga mindig megcsapja az orromat – ez az olfaktorikus élvezet azonban nem tart olyan sokáig, mint szeretném. Elég bosszantó például, amikor csak egyetlen mondatot tudok felhasználni egy húszoldalas tanulmányból. Most épp a félelem reprezentációit vizsgálom a zenében. Schubert Erlkönigjét, Bartók Kékszakállját és Schönberg Egy varsói menekült című kantátáját elemzem. Három olyan művet választottam a zenetörténet óceánjából, amelyben a félelem relevánsan van jelen a kompozícióban: vagy nyelvileg is megnyilatkozik a librettókban, vagy maga a narratíva az, amely egyértelműen félelemközpontú.

És itt van még a próza, amit csak lendületből tudok írni. Néha gyorsabban kattog az agyam, mint ahogy gépelek a laptopomon a két középső ujjammal. Sokáig foglalkoztam prózapoétikával, narratológiával, ami nem mindig segíti az elme szabadon csapongását, néha gúzsba kötnek a prózaelméletek. A személyiségrajz számomra sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény, ami A-ból B-be még valahogy el is jut, de hogy milyen pszichés reakciók játszódnak le közben a szereplőimben, az mindennél jobban izgat. Pszichiátriai esettanulmányokat lehetne néha írni róluk – de rajtam kívül ez aligha érdekli az olvasót.

A versírás pedig maga a Kéj Királynője. Nyilvánvaló az áthallás a Mozart-opera szereplőjére: a cél, hogy a költemény koloratúrszopránban sziporkázzon, olyan magas regisztereket megszólaltatva, amelyek csak rám jellemzőek. Élvezet, gyönyör, mámor kell, hogy áthasson, amikor verset írok. Egy magasabb szintű, rezgésszámú agy- és szívmunka.

Egyébként minden írásom amolyan terápiás írás is egyben. Felszínre hozhatom bennük elfojtott érzéseimet, gondolatembrióimat. S mindeközben a szövegteremtés aktusában van valami, ami szép, ami felhőtlenül tiszta, ami magasztos, ami ellenállhatatlan, egyszerűen: gyönyörű.

Lajtos Nóra