Kis népirtás

Részlet Anna Janko dokumentumregényéből

A szellemek húsa

Szarajówkát a partizánoknak nyújtott segítség megtorlásaként pacifikálták, akár csak Sochyt. A németek a partizánokat üldözték és a családjukat. A partizán egy faj volt. A partizán felesége, a falusi lány és az újszülöttje ugyanúgy partizánok voltak. Még a zsidók is beleillettek, mert ez igen tágas kategória volt. És minden elfogott „partizánt” felakasztottak vagy agyonlőttek. A csecsemőt elég volt agyontaposni. Fel is lehetett dobni a levegőbe és röptében eltalálni. Az efféle dolgokat nem magától csinálja az ember, kell, hogy segítsen neki valaki. Talán maga az ördög ül a vállán, és az biztatja…

Negyvenkettő júliusában Himmler megtiltotta a „partizán” kifejezés használatát. A „banda” és „bandita” terminusokat vezette be, és halálbüntetést rendelt el minden nekik nyújtott segítségért, a kollektív felelősséget is beleértve. Egy évvel korábban adta parancsba, hogy égessék porig a partizánokat támogató falvakat. Így akarta megfélemlíteni a falusiakat, hogy önként gyilkolják le a partizánokat, de legalábbis adják fel őket. Minden falusi bírónak kötelessége volt a legközelebbi parancsnokságon jelentést tenni a partizánokról – azaz júliustól a „banditákról”. Ezt az utasítást kapta minden német katonai és rendőri egység Lengyelországban. Ezenfelül, ha valamelyik faluban vagy akár az odavezető úton a „banditák” megölnek vagy megsebesítenek egy németet, azért a falu az életével felel…

– Emlékszem arra a cseh filmre Lidicéről. Lidice egy Prága környéki település, amit a háború idején ugyanúgy felégettek, mint a mi Sochynkat.

– De hiszen tudok róla.

– Arról viszont talán nem tudsz, hogy a hatvanas években a lidiceiek, azok, akik átélték, ellátogattak Sochyba, hogy találkozzanak egy ugyanolyan tragédia túlélőivel… Mindössze annyi az eltérés, hogy egész Csehországban ez volt az egyetlen falu, amelyet ilyen kegyetlenül büntettek, ezért a médiumokban meglehetősen kiélezték az esetet. Az egész világon híre ment, tekintettel Heydrichre, Csehország és Morvaország SS-vezetőjére, mert az ellene elkövetett merénylet miatt pacifikálták Lidicét. Mindenki ismeri a fényképet a szép emlékműről, a szoborcsoportként ábrázolt gyerektömegről. Minden egyes legyilkolt gyereket külön megformáztak… Minálunk több száz ilyen falu volt, és több ezer gyerek, így hát általánosságban beszélnek róluk, együtt. És ez nem olyan hatásos. Mert ha azt hallod: száztíz falu a Zamość-vidéken, több ezer egész Lengyelországban, és hogy a zsidók után az összes nemzet közül a lengyelek szenvedték a legtöbbet, abból mit sem látsz. Ahhoz, hogy valami megrendítsen, egyedinek kell lennie, neve kell legyen.

És azt tudod, hogy Hitler nemigen szánta ezt a Heydrichet, csak annyit mondott, hogy ostobaság volt ilyen kockázatnak kitenni magát. Mert Heydrich szerette a cseheket, és gőgjében azt gondolta, hogy ez kölcsönös. Ezért engedte meg magának, hogy testőrség nélkül közlekedjen, végül két partizánfiú lőtte le, éppen Lidice közelében. Szóval így lett vége az idillnek, és kiderült, hogy a csehek is csak ugyanolyan alattomos szlávok, legalábbis némelyikük. És meg kellett mutatni nekik, hogy hol is a helyük, vagyis kitörölni őket az élők sorából.

Két vagy három évvel ezelőtt forgattak egy filmet Lidice történetéről, amely egy szerelmi szállal kezdődik az istállóban. Majd ezt követi maga a tragédia. A legmegindítóbb jelenet a teherautó a lidicei gyerekekkel, akik már elvesztették a szüleiket, és egy lengyel városba, Chełmnóba szállítják őket, a német táborba. Egy gázkamraként működő teherautó, egy autó-apokalipszis. Egyszer csak megáll a teherautó, a németek beengedik a kipufogógázt a gyerekek közé, és kiugrálnak az autóból. Az egyik német kifut az út szélére, és hányni kezd. Arra gondoltam cinikusan, hogy nem tett jót neki a kipufogógáz, de ő előrántja a pisztolyát és a homlokához illeszti. Főbe lövi magát. A következő snitten a gyerekeket látni a hátsó ablakon keresztül, a bezárt, és persze hangtalanul jajveszékelő gyerekeket. A néző nem hallja őket, és az Úristen sem hallja.

Te biztosan nem nézed meg, anya, és nem is kell, hogy megnézd. Én mindent megnézek, ami a háborúval kapcsolatos, de azt hiszem, hogy ebben különbözök az ismerőseimtől. Különösen a velem egykorú nőktől, mert ők inkább kerülik az ilyen filmeket és könyveket. Azt mondják, hogy ők már tudják, ami szükséges, de többet nem bírnak. Én is így voltam, de meggondoltam magam. Muszáj, ha egyszer úgy döntöttem, hogy szavakba öntöm magzatkori történetemet, és kiegészítem mindennel, amit gyermekkoromban és később hallottam tőled és másoktól, s hogy az őseim sírján keresztül fűzöm végig a szavak fonalát. És azt mondom neked, hogy már nem is vagyok olyan érzékeny – kiolvasom a dokumentumokat, végignézem a filmeket és szinte fájdalom nélkül meghallgatom, amit a túlélők mondanak, ezek a mára már idős, gyerekhangú emberek. És amikor egy-egy borzalmas részletnél égnek mered a hajam, és jeges görcsöt érzek a gyomromban, azonnal rendre intem magam –, mert ez az én elvégzendő munkám, amely fontos most neked, amikor már kezdesz felejteni, és az én gyermekeimnek, ha egyszer kérdezni fognak felőle. Egyelőre nem kérdeznek. Na persze, manapság nem szokás kérdezősködni a család régi dolgairól, előbb megyünk el a moziba, vagy – ami még egyszerűbb – utánanézünk az interneten egy sör mellett. S a végén kiderül, hogy a történelmet filmrendezők írják, és az átlagos fiatal honpolgár számára az ő narrációjuk jelenti a végleges verziót…

– És azt tudod, anya, hogy Lidicében az emlékműről mindig ellopja valaki, valami lomizó, a gyerekek, vagyis a szobrok egyik részét? Folyton ki kell egészíteni, összeforrasztani… Apropó, a gyerekek végtagjai: láttam nemrég egy dokumentumfilmet Tanzániáról. Hihetetlen, de a mai időkben is vadásznak az albínókra, tudod persze, a pigment nélkül született gyerekekre.

– Vadásznak? Hogyan? Kicsoda?

– Hát a feketék, a többi tanzániai, a szomszédok például, akik keresni akarnak rajta. Albínókra vadásznak, mint a vadállatokra, hogy elevenen levágják a kezüket-lábukat, és eladják. Mint az elefántok agyarát. Arrafelé értékes árucikkek a fehér kezek és fehér lábak, a „szellemek húsa”. Az ilyen húsra nagyon jól harap egy különösen nagy fajta hal, és gyorsan meggazdagodhatnak rajta, ha sok ilyen halat fognak. Nem, nem emlékszem, hogy milyen halakról volt szó, nem jegyzeteltem, mert késő éjszaka vetítették a tévében. A fehér négert úgy kezelik arrafelé, mint egy különös férget, rossz szellemet, amit üldözni kell. A többségük már gyerekkorában elpusztul. Az albinó édesanyja folyamatos rettegésben él, és a gyerekek is, amikor megtudják, hogy valami nincs rendben velük. A tévében bemutattak egy tábort a „fehérek” számára, amelyet erős, magas téglafallal vettek körül. Este hatkor bezárják a kaput, hogy meg ne öljék őket, és nyugodtan alhassanak. De még így is félnek, örökösen félnek. A szülőfalujukba való visszatérésről csak álmodozniuk lehet. Némelyik gyereknek már nincsen keze. Az egyik szereplő, egy „fehér” kisfiú AIDS-beteg, fekete édesanyja azt hallotta egyik szomszédjától, hogy csak akkor vágják le a fia lábát, ha ő meghal. Minduntalan ez jár a fejében, és csak él, csak él, és igyekszik semmi áron meg nem halni. A kisfiú elektrotechnikus szeretne lenni. Egyelőre egy kis tévékészüléket fabrikált magának papírdobozból, makett-félét, és a képernyőjére újságkivágásokat ragasztott. Ilyen világban élünk, a fene vigye el… Sajnos semmilyen kamera nem tudja megörökíteni a félelmet, úgy, ahogy átéljük. Csak annyit mutatnak például, hogy egy nagy fekete alak áll a gyerek előtt felemelt kézzel. Képtelenek megmutatni a feltörő rémületet, ahogy minden látható eltűnik a szeme elől, s ahogy a gyerek kővé dermed a rémülettől.

– Nekem tüzes szikrák fúródtak a halántékomba a félelemtől, tüzes szikraeső, aztán megdermedtem…

– Emlékszem, mesélted nekem, hogy a pacifikálás után mindig ugyanaz az álmod tért vissza. Egy fekete alak volt, egy fekete arc, egyetlen izzó ponttal a közepén, mintha égő cigaretta volna a szájában. Azután föléd hajolt, és te sikítva ébredtél fel, úgy megrémültél. Nem tudod, ki volt az? Később megfestetted az egyik képeden. Olyan érdes felületű, sötéten kéklő képmás, vöröslő fényfolttal… Talán ennyire mélyen a tudatalattidba vésődött a német, aki lelőtte a mamádat? Az arca – a fekete folt… Lehet, hogy cigaretta volt a szájában, olyan flegmán öldökölt, hogy még rá is gyújtott közben. Emlékszel ilyesmire?

– Nem. Csak a tányérsapkára és a puskacsőre.

– Nekem akartad adni azt a képet, amikor elköltöztem otthonról, de még életedben! Mindig féltem ettől a képtől, soha nem fogadom el, de még véletlenül se hagyd rám a végrendeletedben! Ez a te félelmed, én nem akarom, nekem elég ebből az örökségből.

(Magyar Napló, 2020; fordította Körtvélyessy Klára és ifj. Béri Géza)