Gáspár Ferenc írása Anna Janko Kis népirtás című kötetéről

Ich habe etwass Zeit, ich kann Dir es erzählen. Van egy kis időm, elmondhatom neked. Ezt az egy – nem egészen szabályos – német mondatot tanulta meg sokévnyi német tanulás után Anna Janko, a Kis népirtás című könyv írója, a német nyelv és beszéd ellen érzett ellenszenve miatt. De szögezzük le: nem újabb holocaust-történetről van szó. Nem mintha arról nem lehetne írni vagy beszélni. Csak az a része a II. világháború szörnyűségeinek elég jól dokumentált, számtalan történelmi- és irodalmi megfogalmazás, film, könyv, színdarab készült a zsidókat ért borzalmakról. Elég csak a méltán híres Schindler listájára, vagy Robert Merle Mesterségem a halál című regényére gondolni. Van azonban egy másik rétege a szörnyűségeknek. Ha úgy tetszik, egy kevésbé feltárt oldala, melyről azért szintén készültek filmek (Elem Klimov: Jöjj és lásd!, Andrzej Wajda: Katyń) és szépirodalmi művek (például Varlam Salamov: Kolima), ám a végtelenségbe nyúló rémségeknek, a szláv és egyéb népek ellen elkövetett népirtásoknak mindig vannak olyan újabb és újabb fejezetei, melyekről a történészek és a néhány túlélő tudott, de a széles közvélemény elől rejtve maradt. Elfedte őket Auschwitz mindent elborító lángtengere. Ilyen fejezettel állt elő most az 1957-ben született Anna Janko. A szerző édesanyja volt a faluját érő pusztítás kevés túlélőinek egyike. Az édesanya szüleit, vagyis az írónő nagyszüleit végezték ki a község számos lakójával egyetemben a német katonák a soha nem hallott nevű Sochyban, unott szakszerűséggel, még csak nem is kegyetlen, inkább csak olyan háborúba belefáradt módon. Nehéz erről a harminchat apró kis fejezetből álló, utószóval, jegyzetekkel és kiejtési útmutatóval ellátott műről beszélni anélkül, hogy ne keveredjen bele az ember valamiféle hűvös történészi tárgyilagosságba, ne beszéljen népirtás helyett a „terület pacifikálásáról”, ne halmozzon számadatokat, miszerint a cseh Lidicével szemben Lengyelországban száz számra gyilkolták le a falvak népét, gyújtották fel a házaikat. Vagy pont ellenkezőleg tárgyalva az eseményeket, vagyis nem a száraz adatokkal operálva: ne beszéljen a csecsemők szétrúgott fejéről, a lengyeleket mentő és ezért büntetésből az ajtóra szögezett ukrán férfiról, a majdaneki haláltábor vérgödrében álló felnőttekről, akik a gyerekeiket az ő életbe maradásukban reménykedve emelik a fejük fölé, hátha azok nem süllyednek el a pokolba velük, a kivégzésükre várókkal együtt.

Az írónő minderről beszél, a hatás alól pedig nehezen tudjuk kivonni magunkat. Hiába határozzuk el, hogy inkább a pszichés benyomásokra figyelünk olvasás közben, és az anyára koncentrálunk, a gyilkosságok idején tizenkét esztendős Reniára, akinek édesanyját úgy lőtte szájba a német, hogy közben a kishúgát, a hároméves Kropkát tartotta a karjában. Hiába gondolunk arra, hogy az anya már jóval a háború után, és a lánya, a későbbi írónő megszületését követően is sokszor csak úgy ledőlt az ágyra, és sírt órákon át, míg a kis Anna vigasztalta, mintha ő lenne az édesanya. Próbálunk lapozni, és arra figyelni, hogy Anna életét is megmételyezte ez a „dolog”, hogy a Sochy közelében, egy másik faluban élő rokonait sem tudta meglátogatni éveken keresztül, mert ha mégis, akkor az első nap rögvest belázasodott, kiütések jelentek meg a testén, és egy falatot sem tudott lenyelni. Epigenetika, mondja az írónő manapság divatos szóval, s miközben mi a lélektani mélységekre igyekszünk figyelni, a könyvből egyszerre csak előbújik Pol Pot és a ruandai hutuk, s tuszi nők levágott tagjait látjuk, meg gyerekeket darabokban és vérbe fagyva.

Az az idő, ez a fejezet címe, melyben a gonoszság démonáról ír Anna Janko, hiszen az „időt” megelőzően a két törzs tagjai együtt beszélgettek és eszegettek kókuszdiót vagy pálmalevélben elkészített disznósültet esténkét Ruandában, de mikor eljött a démonok ideje, hirtelen ölniük kellett. Eltárgyiasulnak az élőlények, mondja a szerző, hiszen az állatokat is így öljük le már nagyüzemi módon, nem sajnáljuk őket, hiába visítanak és rúgkapálnak, elvágjuk a nyakukat, letaglózzuk, feldaraboljuk őket. Vannak persze tévedései is a szerzőnek, vagy legalábbis olyan megfogalmazásai, amelyekkel nem érthetünk egyet maradéktalanul. Például amikor azt fejtegeti, hogy kell lennie egy az Istennél erősebb gonosz szellemnek, vagy amikor azt írja, hogy a náci agymosás következtében önmagukat felsőbbrendűnek képzelt német kisgyerekek mindenütt gonoszak voltak, és kövekkel dobálták a szerencsétlen foglyokat, ha meglátták őket. Nota bene: általában nem látták meg, a németek erre roppantul ügyeltek, és ha igen, akkor fogalmuk sem volt, miféle bűnöket követhettek el a csíkos ruhába bújtatott Häftlingek. Sokszor még meg is kínálták őket a vidéki emberek ennivalóval vagy vízzel.

Izgalmas a mai nézőpontok kibontása is, az eseményeknek a mai napig tartó utóélete. Hogy a lengyeleket miért vádolják antiszemitizmussal, azzal, hogy miért nem védték meg, bújtatták zsidó honfitársaikat? Mert csak náluk volt olyan szigorú a németek által bevezetett törvénykezés, hogy amennyiben egy lengyel zsidót rejteget, akkor az egész családját fel kell koncolni. Vagy miért nevezik náciknak a gyilkosokat, mikor az ő rokonait – és másokat –, német katonák ölték meg? A túlélők szempontjából – mondja Anna Janko –, teljesen mindegy volt, hogy SS különítmény vagy a Wehrmacht, esetleg a Gestapo végezte a „munkát”, mind német volt. (Hacsaknem a Waffen-SS-ben szolgáló ukrán! Ez is egy ellentmondás, de lelkileg teljesen érthető.) Vagy miért ölelgetik egymást a politikusok, miért kérnek bocsánatot és bocsátanak meg egymásnak sok-sok évvel a tömegmészárlást követően? Minket nem kérdezett meg senki, mondja az író. Nem lehet felejteni, ezen nem segít semmiféle politikusi maszlag, megbocsátás. És mégis azt írja a könyve végén egyes szám második személyben, hogy „Felejtsd el, anya. Legjobb, ha már elfelejted.” Mert másképpen nem lehet megbékélni. Anna Janko is azért írja le Sochy történetét, hogy „ne kelljen magaddal vinni őket a másvilágra.”

A Magyar Napló egy új sorozatot kezdett el ezzel a regénnyel, Rejtőzködő Európa címmel, hogy olyan műveket mutassanak fel a világnak, mely a sorozat szerkesztője, Jánosi Zoltán szavaival élve a szépirodalom eszközeivel, „katartikus erővel” mutatja be a szenvedések „fehér foltjait” az olvasónak.

(Magyar Napló, 2020)