Egymilliárd év. Az egyik internetes portál folyamatosan világvége hírekkel bombáz: nem elég az, hogy ötmilliárd év múlva felrobban a Nap, de már egymilliárd év múlva is annyira felmelegszik, hogy gyakorlatilag megsülünk mi, itten emberek, az egész földi élővilággal egyetemben. Persze, akkor már amúgy sem lesz emberi faj a Földön, nyugtat meg rögtön a cikk írója, nem kell aggódni.

Ezekkel a szép kilátásokkal megyünk az ősznek. Mit nekünk háború, gázárnövekedés! Egymilliárd év múlva úgyis vége a világnak, brühühü. De mennyi is az az egymilliárd? Ezerszer ezerszer ezer. Beláthatatlan idő. Hát még, ha tudjuk, hogy mindez teljesen relatív dolog, hiszen mindezt (vagyis az időt) a Föld Nap körüli mozgásával mérjük, azt neveztük el egy évnek. És hogy egyre másra derülnek ki újabb és újabb titkok a világegyetemről, a tér dimenzióiról (melyek közül mi, egyszerű halandók csak hármat vagyunk képesek felfogni), a sötét anyagról és sötét energiáról, arról, hogy ha egy atomot még tovább bontunk annál a proton-neutron-elektron hármasnál, amiről gyerekkorunkban tanultunk, akkor a végén már nem marad más (?), mint tiszta energia…

Ezeket a dolgokat mi, laikusok ugyanúgy nem értjük, mint Isten létezésének különböző bizonyítékait. A dolog úgy áll, hogy semmivel sem léptünk előbbre a nagy klasszikusok problémafelvetésénél. Tolsztoj írja a Háború és békében, hogy hasonlóképpen nehéz, sőt egyenesen lehetetlen elképzelni azt, miszerint a majomtól származunk, mint azt, hogy egy maréknyi sárból teremtett minket az Úr. Vagy Dosztojevszkij, aki megdöbben a feltételezéstől, hogy nincs Isten, hiszen akkor „mindent szabad”. Még embert ölni is. Vagy elméleteket gyártani – szigorúan tudományos alapon! – a világ végéről.

Vajon miért él az ember? Mi az emberi élet célja? Az, hogy egyszer vége legyen? Nem csupán az én egyéni életemnek, hanem az egész teremtett világnak? Ennek így semmi értelme. Ám ha annak a portálnak meg a materialista tudósoknak hiszünk, akkor tényleg semminek sincs semmi értelme. Nem vigasztal a madáchi szózat sem, hogy „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

És mégis. Ugyanoda jutunk, ugyanazokat a köröket tudjuk csak lefutni, gyermekünk, unokánk mosolyába feledkezve, és nem gondolva a világvégével. És ha az egész egy nagy játék? Hogy – amit már szintén sokan meglovagoltak – egy dologban vagyunk hasonlóak a Teremtőhöz: a játékosságunkban.

Ha pedig ez így van, és az Úr puszta jókedvében, „játszásiból” teremtette a világot, akkor majd teremt magának másik világot másutt.

Magam részéről már repesve készülök rá. Addig is viszont mesterekkel tárgyalok, családommal együtt hőszivattyú után kajtatok a neten, szakszavakat mormolok félálomban: hőcserélő meg monoblokkos izé, meg hogy tíz kilowatt órához hány amper kell. Split klíma. (Mostanáig azt hittem, Split egy tengerparti város, ahol sajnos megvertek bennünket a horvátok a vízilabda döntőben.)

Unokám mindenesetre már fújja, hogy vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak… ez az! Cipőt is kell venni. Hótaposót, mert állítólag hideg lesz a tél. Arra a kis időre, míg fel nem robban a Nap.

Gáspár Ferenc