„Múlt és jövő nagy tenger egy [?],

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,”

„Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

[?] és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”

„Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: “igazság!”

S e rég várt [?] végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”

„Remélni oly nehéz

A kornak alkonyán,

[?????]

Letünt remény után.”

„Csak, hogy még nem volt alkalom

ezt így szemedbe mondanom;

vagy jobban szólva, még soha

rád nem szorúltam úgy mint ma.

Kérlek tehát, ha majd leszállsz,

holott fejérlik ama ház,

tekints be kisded ablakán,

megette űl egy barna lány.”

„Az idő jár, s ő csak megvan.

Hol reményben, hol bánatban,

szűken teng kis vagyonábul,

és ha néha sorsa fordul,

gazdálkodni még most sem tud,

ha neki van, másnak is jut:

jobb időkből rossz szokása,

hogy a könnyeket ne lássa,

megfelezni kis kamráját,

s maga gyakran szükséget lát.”

„Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

[?]!”