Kidobott karácsonyfáinkról

Ott hevernek az utcán, némelyik még ünnepi díszben – a műanyag művalóság pótlólagos mitológiai melléktermékeit cibálja róluk a szél. A többséget legalább lemeztelenítették. Faluhelyt egyáltalán nem látok ilyet, bár az utóbbi időben csak Nógrádban meg Győrben jártam. Persze attól, hogy nem látom, még bárhol megeshet efféle gyalázat, ám ahol tömegében s nyíltan támad, az mégiscsak Budapest. De hogy mégis megvessem valahogy Olvasónkkal közös gondolkodásunk alapjait, egyszerűsítsük le beszélgetésünk a legcsupaszabb fundamentumig. Van két főbb keresztény ünnepünk: a karácsony meg a húsvét. A karácsony tárgyi manifesztuma a karácsonyfa, a húsvété pedig… nem, barátaim, nem a tojás. Nem is a megtermékenyíttetés vágyától piruló szűzleányok hamvas tarkójára hintett diszkrét kölni. Nem is a sonka két pálinka között. Hanem a kereszt.

Tehát még egyszer: karácsony és karácsonyfa, húsvét és kereszt.

Szoktunk látni húsvét után kidobott kereszteket a pesti utcán?

Persze: húsvétkor senki nem állít keresztet, ellenben karácsonykor mindenki állít fát – mondaná az okos megfigyelő, aki az emberfejlődés korai szakaszában van, mikor azt szoktuk hinni, hogy a valóság azonos azzal, amit látunk.

Épp annyian állítanak karácsonykor karácsonyfát, ahányan húsvétkor a feszületre szegezik tekintetük. Itt nem mennék bele a komplikált gondolatmenetbe, hogy a tekintetünk feszületre szegezése milyen stigmatizációs manővert jelent gyarló látásunkra nézve, csak amolyan mellékes óvatossággal jelzem: bizonyos élethelyzetekben ugyanoda juthatunk, ha szemléljük a korpuszt a feszületen, mint ha megpróbáljuk utánacsinálni. Szélsőséges szituációkban a kettő közti határ fatálisan el tud mosódni, már elnézést a blaszfém állításért.

Ámbár: van blaszfémabb a sebekből csorgó vérnél?

De vissza karácsonyfáinkhoz!

Egy földíszített karácsonyfa, ahogy az európai karácsonyi hagyományrendszer egésze: a megtestesült vallási szinkretizmus. Több évezred rituális tárgykultúrájának és ceremoniális mágiájának szellemtörténeti összegzése (és nem, természetesen a szellemtörténet nem fehér lepedős, gótikus rémregényekbeli kísértetek históriáját jelenti, hanem az emberi szellem történetét). A karácsonyi hagyományrendszerben békén megférnek egymás mellett a kelták szent fái (többnyire tölgyek, lehetőleg sok fagyönggyel, e termékenységmágiához nélkülözhetetlen élősködővel), az indogermánok, avagy vikingek szent kőrise, világfája, a Yggdrasil, meg a mi keresztfánk (magyarként is van külön életfánk persze, de az jelenleg föltárt meseirodalmunk szerint nincs meghatározott fafajként behatárolva – az égigérő paszulynak akad némi renoméja, ám dőreség volna életfánkat holmi túltenyésztett tarkababként értelmeznünk képileg) és betlehemi csillagunk. Az talán közismert: a csillag a karácsonyi fenyő tetején a betlehemi csillag, ami az újszülött Jézus jászolához mutatta az utat. Kevésbé közismert: a karácsonyfa gömbjei az ősi viking mítoszokra utalva emlékeztetnek Odin fél szemére, amit a rúnák titkáért adott cserébe a világfa ágain lógva, merőben kényelmetlenül.

Mostanság nem kőrist, nem is tölgyet, hanem fenyőt használunk: örökzöldet, vagyis örök életűt. A tél sötétjében hívjuk otthonunkba az elpusztíthatatlan életerő harsogó zöldjét. A sok apró tűlevél, amit oly bosszantó felsöpörni ünnepek után, megannyi üzenet a teremtett világból: még itt vagyunk, még élünk, még nem jött el a világvége.

A világvége majd akkor jön el, ha az összes tűlevelet felsöpörjük a szép, tiszta, homogén betonról.

Ha pedig a világvégét mindenkinek a személyes kis történetére lebontva vizsgáljuk, mint részt az egészben: mindenki akkor hal meg, amikor kidobja a karácsonyfát. Akkor a halált választja az élet helyett. És bizony nemcsak a fa halálát, hanem a magáét is. Mert az, amit teszünk, ránk vonatkozik.

Nehezen értjük most a dolgok rendjét, pedig egyszerű paraszti ésszel föl lehet találni magunkat: jómagam például friss, zöld gallyakat szoktam gyűjteni az erdőn – olykor attól sem ódzkodom, amit más már kidobott – és a magam applikálta vázra kötözöm azokat. Életem asszonya meg fölteszi rá a díszeket. A dicső és látványos fináléba néha magam is besegítek, de alapvetően ez az egész karácsonyfaügy egy merőben archaikus rituálé: a férfi övébe tűzi baltáját, zsákmányért indul, s megtér azzal a rengetegből, hogy az asszony otthonuk szentélyében fölékesítse, s megszentelje azt.

Ennek aztán még van számtalan árnyalata és változata, mint a közösség által földíszített fa a főtéren, a templom előtt, vagy a gyökerestül ide-oda ültetett fák, amik betöltve karácsonyi szolgálatuk, otthonra lelnek a családi kertben… De ezeket az utakat már minden tiszta gondolatú ember képes a maga módján bejárni.

Most legyen elég a legegyszerűbb, zsigeri, sejtszintű igazság: fát állítani élet, fát kidobni halál. S mivel magam szeretek élni, valamint nem kívánom városi felebarátaim halálát sem, azt ajánlom minden tévelygő léleknek: legközelebb ne dobja ki karácsonyfáját. Legyen olyan karácsonyfája, amit nem dob ki. Legyen élő, és ne holt. Válassza az életet!

Juhász Kristóf