Ki a szigeteket szereti…

Élete vége felé állt elő a brit író D. H. Lawrence – akit itthon leginkább a Lady Chatterley szeretője című regénye miatt ismert – egy olyan elbeszéléssel, amely a szigetfikciók világképében alapvető fordulatot hozott. Az 1927-es Aki a szigeteket szerette (The Man Who Loved Islands) egyik legfőbb célkitűzése megfordítani azt az alapvetést, hogy van a világgal azonosítható kontinens, amely a nagy egészet képviseli, és van a sziget mint egyfajta felesleg vagy többlet, mely mindazonáltal nem létezhet a kontinens nélkül, de egyértelműen nem része annak. Vagyis a sziget csak valamihez képest lehet sziget mint elszigetelt földdarab, és önállósága minimum kérdéses, amennyiben mindazon technológiák és gyakorlatok, amelyek a megműveléséhez és (ön)fenntartásához szükségesek, mindig kívülről, a szárazföldről jönnek.

Lawrence elbeszélésének meg nem nevezett főszereplője egy szigetlakó, aki bár a Brit-szigeteken született, de hazáját nem találta eléggé szigetszerűnek: túl nagy és túl zsúfolt szerinte. Ez már előrevetíti, hogy a főszereplőnk az ideális szigetet, azaz hogy az európai szigetideált keresi: egy nehezen megközelíthető, a földrészekhez képest idegen, magányos helyet, amelyet a saját képére formálhat azzal, hogy újrateremti rajta a világot. A férfi végül három szigetet jár be, amelyeket a szerző úgy alkotott meg, hogy egymásutániságuk során ne megerősödjék, hanem leépüljön a sziget európai toposza. Már az első szigeten érzékelhető, hogy a szöveg egymásba játssza a szigetek hagyományos irodalmi megjelenítését és azok antitézisét: míg a leírás tárgyául szolgáló sziget hangsúlyosan nem egy ideális trópusi hely, addig a leírás módja nagyon is hagyományosnak tekinthető, hiszen második személyű megszólítást alkalmazva vázolja fel az olvasónak a topográfiát, ezzel mintegy berántva őt ebbe a másik világba. De találunk még másfajta ellentmondást is. Például a sziget „impotens” helyként van ábrázolva olyan értelemben, hogy emberünk kifejezetten nem a szaporodás céljából népesíti azt be, holott az elbeszélés csupa olyan hasonlattal és metaforával él, amelyek az organikus fejlődésre vonatkoznak. Például, hogy egy sziget csak egyetlen tojásra képes gondot viselni, és amikor abból kikel az új élőlény, akkor annak az a sorsa, hogy birtokba vegye a szigetet, amely addig őt táplálta. Vagy a két másik sziget, amelyeket a horizonton látni, úgy tartoznak hozzá az elsőhöz, mint tehénhez a borjai.

Az egyik legizgalmasabb aspektusa az elbeszélésnek mégis az, ahogyan a sziget elsősorban nem is térbelileg, hanem időbelileg kapja meg a határait. Lawrence egy sajátos időbeliséget vázol fel, amely egyszerre ejti kétségbe és kápráztatja el főszereplőjét, aki az évszakok változásához próbálja igazítani saját időbeosztását, így a vetés, az aratás idejét vagy éppen a szüreti bált. Holott a szigeten egymás mellett él a múlt és a jelen: például ami a nappali fényben egy fának látszik, az este démonikus emlékműként magasodik a szigeten. Azért képes egymástól nem elszigeteltként mutatni a múltat és a jelent a sziget, mert el van szigetelve a világtól, azaz hogy éppen ezzel a különleges időbeliségével teremti meg saját elszigeteltségét. Ez a főszereplő számára nemcsak szokatlan, de tulajdonképpen részben emiatt nem tud produktív lenni, fialtatni a tőkéjét, így maga a sziget sem virágzik gazdaságilag, és nem mutatkozik minden belefektetett energia és pénz ellenére sem önfenntartó és organikus egésznek. A kudarc másik oka a sziget sajátos időbelisége mellett – nem is fejlődhetne, hiszen távol áll tőle a lineáris időbeliség –, hogy a főszereplő a környezetre állományként tekint, és ahelyett, hogy megpróbálna ráhangolódni az élővilágra, inkább könyvekből akarja megtanulni a botanikát és az állattenyésztést. Ez jelzi azt a tipikus kontinentális beállítódást, hogy a könyvkultúra, a valamiről szóló információ és tudásanyag elsődlegesebbnek van tekintve magával a művelés aktusával szemben. Míg az első szigetén könyveket olvas, a második szigetén már maga ír könyvet, és érdemes felfigyelni arra, hogy ott még az írógép billentyűinek kattogása beleolvad a sziget természetes zajaiba. Mintha a főszereplő magát a sziget könyvét írná meg, amelyet viszont soha nem publikál. Ez illeszkedik abba a mintába, hogy az első sziget jelentette kudarc után már nem uralkodni akar a szigeten, hanem inkább idomulni hozzá. Nem meglepő módon egy Flóra nevű lányt vesz el feleségül, ám akárhogy próbálkozik is, nem sikerül neki teljes mértékben eggyé válnia a környezettel. Bár megfigyeli a legkülönfélébb növényeket, ő maga képtelen „annyira nyugodt, puha és érzelemmentes lenni, mégis élőnek maradni úgy, ahogy a hínár élő.”

Ezt a puszta életnek nevezhető állapotot a főszereplő csak a végső, harmadik szigeten éri el, mely a legpusztább mind közül: még fák sincsenek rajta, és rendkívül gyér a növényzete, így végső soron nincs is mihez hasonulnia a férfinak, aki a szigeteket szerette. Ebben az ingerszegény környezetben először az érzékelése számolódik fel: míg a második szigeten felfigyel a földdarab határait jelző tengerre, annak látványa, zúgásának hangja, a benne keveredő állatok és növények szaga egyszerre csapja meg. A harmadik szigeten azonban – és ez nem idegen Lawrence kisprózájától – már csak a jellegzetes illat tűnik otthonosnak számára, minden más érzéklet csak elvonja a figyelmét, megzavarja saját elszigetelődését. És a szagoknál is minden kívülről jöttet, például a birkák ázott gyapjáét vagy a halászok zubbonyáét, tolakodónak érez. Az érzékelés lecsupaszításával párhuzamosan történik meg a képzettársításoknak, majd pedig magának a nyelvnek az elhagyása: a férfi eltüntet mindenféle feliratot a szigetről, többé nem szólal meg, és már a saját neve is idegennek tetszik előtte. Ez egy olyan állapothoz vezet, ahol nem igazodik a szigethez, hanem ő válik szigetté. Nem a saját képére formálja a szigetet, hanem ő lesz a sziget képének mása: míg az első sziget gonosznak tetszett előtte a természeti csapásaival, amelyek megakadályozták, hogy sikeresen menedzselje az állományt, a második pedig szépnek és derűsnek látszott a rengeteg fajta növényével, a harmadik szigeten az ő arcán mutatkozik gonoszság, valahányszor halászhajókat lát elvonulni a tengeren. Ez az önfelszámolás ahhoz vezet, hogy már az érzékelésében sem tud megkülönböztetéseket eszközölni: a tenger homogén masszává válik előtte, amely nemcsak nem válik el az égtől – ennyiben az első szigeten még hangsúlyos horizont, ahol látszik a két másik sziget, sem képződik meg –, de egymástól megkülönböztethetetlenné teszik a dolgokat. Például összemossa a mélyén szunnyadó fekete kavicsokat a fentről aláhulló hópelyhekkel, miközben, ahogy a szöveg fogalmaz, „a hótakaróban a tenger visszhangzik”.

Az, hogy Lawrence elbeszélésében a férfi ekkor érzékeli a legtermészetesebbnek a szigetet, meglepő paradoxonhoz vezet minket. A sziget, amelynek hagyományosan az a legfőbb jellemzője, hogy leválasztott a kontinensről, ennélfogva mindig csak megkülönböztetések által létezhet, éppen akkor jelenik meg a maga legtermészetesebb formájában, amikor ellehetetlenül mindenfajta megkülönböztetés – a sziget és a szigeteket szeretők között is.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.