Gyorsan elrepült az a két-három óra, akár egy jó film nézése vagy könyv olvasása közben. Kicsit olyan is volt, mint egy film. Mint ami nem velem történik. Nyilván a kábító injekció miatt is, amit kaptam, meg mivel már nem először jöttem erre a vizsgálatra, azt hittem, tudom, mi lesz. De hát, mint tudjuk, a valóság…

Amúgy meg nem szeretek orvoshoz járni. Nem mintha a doktorok és általában az egészségügyben dolgozók nem lennének roppant kedvesek és együttérzőek velem, szó sincs róla. Csak tudom, hogy van egy kor, amikor az emberek egy része azért jár orvoshoz, mert ez maradt a legfontosabb vagy talán a legizgalmasabb társasági élménye. Tudod, mikor nekem ide nyúltak be meg oda, mesélik egymásnak, az semmi, tromfol rájuk egy harmadik, hanem amikor nekem ilyen meg olyan műtétem volt, azt ti soha ki nem bírnátok! Kivették a szívem, és körülnézett egy kicsit odakint. Nekem meg a lábam lett tele a sok szöggel.

Egyszóval ezt nem szeretném. Hogy nekem is ez maradjon. Most mégis úgy érzem, hogy meg kell írnom kolonoszkópiám történetét, mert… miért is? Talán, mert mindenki kedves volt és megértő, mint ahogy már fentebb írtam. Mert az első alkalommal, mikor mentem, sikerült megnevettetnem a betegirányító asszonyt (azért se írom, hogy hölgy, a legtöbb írásban és szóbeli nyilatkozatban mindenki hölgy már, kell egy kis változatosság!), mivel a gasztroenterológia ugyanazon üvegajtó mögött van a mi szakrendelőnkben, mint a mammográfia, s mikor a taj-kártyámat és a beutalómat beadtam a kis ablakon, megemlítettem, hogy majdnem a mammográfiára kértem a kartonomat.

Az asszony (na jó, legyen hölgy) úgy nevetett, hogy majdnem elejtette a papírokat. Én is nevettem, már amennyire a kötelező maszk mögött ez lehetséges. Mondtam neki, kíváncsi vagyok, hogy a beavatkozás után is ilyen jókedvem lesz-e, mint most, ettől még jobban kacagott, és azt felelte, hogy bearanyoztam a napját.

Hát ez jól kezdődik, gondoltam, remélem, ilyen lesz a befejezés is, de nem minden úgy alakult, ahogy erre előzetesen számítottam. Amúgy a kolonoszkópia magyarul vastagbéltükrözést jelent, ami abból áll, hogy az ember fenekébe bedugnak egy kis drótot, aminek a végén van a kamera, és nyomják feljebb, egyre feljebb… Akár egy középkori karóba húzás, csak némileg kíméletesebb formában. Hogy mi történik az előtte való másfél napban, míg kiürül az ominózus bélszakasz, azt inkább nem részletezem.

A lényeg, hogy elsőre nekem nem sikerült ezt az előtte való időszakot tökéletesen abszolválnom, ezért meg kellett ismételni a műveletet.

Hát, nem voltam vidám. Kaptam érzéstelenítőt persze, megint, bár most az előjelek sem alakultak annyira mosolygósan, mint legutóbb. Már az injekciós tű sem akart a vénámba hatolni – visszarúg, csodálkozott a nővér, majd kábítás ide vagy oda, fájni kezdett a karóba húzás.

Mert roppant kanyargósak a belei, magyarázták, aztán meg, hogy vegyek mély levegőt, és miért nem veszek, és tartsam bent meg fújjam ki, és a kis műtőben egyre nagyobb riadalom lett, én meg nem értettem, miért kell nagy levegőt vennem, jó nekem a kicsi is, gondoltam, közben bekötötték az infúziót, de észre sem vettem.

Mennyi a pulzusa normálisan, hajolt felém a doktornő.

Ötvenkettő, válaszoltam büszkén, és tudálékosan hozzátettem, hogy ezért nem kell bétablokkolót szednem. Aha, jegyezte meg ő sokatmondóan, én meg vizet kértem, de nem engedtek felülni, csak félig, hasizom, morogtam dicsekedve, hogy nekem ilyen is van, aztán valamiféle sörökről hadováltam, és közben az összes nővért és doktornőt dicsértem, hogy mennyire szépek, csinosak és kedvesek. Jól érezhettem, hogy jobb, ha bevetek minden tőlem telhetőt, mert, mint kiderült, már lélegeztetőgépet akartak hozni, pedig én szakszerűen azt is megkérdeztem, hogy hasi légzést prezentáljak, vagy mellkasit, mert nekem megy mind a kettő.

Normálisan lélegezzen, kiáltoztak, én nem értettem, mire ez a nagy izgalom, meg is jegyeztem, hogy legfeljebb elveszítem egy kicsit az eszméletem, nekem az is megy. Ekkor már könnyen szövegeltem, mert kihúzták a karót a kanyargós ülepemből, s ők is megnyugodni látszottak, mert úgy tűnt, mégsem akarok elájulni nekik itten. A doktornő ettől annyira meghatódott, hogy saját kezűleg kötötte be a cipőfűzőmet, akár az indiai őseposz, a Mahábhárata kétszázhatvanhét részében, úgy érintette meg a lábfejemet, mintha én lennék a földre szállt Govinda, vagyis Krisna, aki, mint tudjuk, Visnu nyolcadik megtestesülése.

Az idő pedig haladott sietve, akár János vitéz negyedik énekében, csak patak nem volt, aminek a habjain az este pirosodna, de nekem simán elrepült az a két-három óra, amint ezt tárcám elején megírtam.

Hogy mi ebből a tanulság? Tulajdonképpen semmi, legfeljebb, hogyha alacsony a pulzusszámod, vagyis szaknyelven bradikardiád van, akkor ezt nem árt előre jelezni, mert ha a gyomorszájad környékén turkálnak a cuccal, akkor ott van egy olyan izé, reflex, vagy mi, amitől még lejjebb megy, a kábító injekciótól szintén lejjebb megy, oszt lesz nagy riadalom, kiáltozás meg fogaknak csikorgatása.

Egy sikerélményem azért mégiscsak lett ezzel a macerával kapcsolatban, azon kívül, hogy nem találtak bennem semmilyen rendelleneset a kanyargós beleimen kívül. Mégpedig, hogy mikor vérvételre mentem, előttem bejött egy velem nagyjából egykorú ember, és hangosan szitkozódott, hogy mennyire utálja a kézfertőtlenítőt meg a maszkot. Hogy ezt nem lehet kibírni.

– És most jó magának, hogy átkozódik? – kérdeztem tőle.

– Nem jó.

– Akkor miért nem mondja azt, hogy milyen jó ez a maszk, szeretem a maszkot, de még annál is jobban a kézfertőtlenítőt?

– Igaza van! – rikkantotta a cimbora. – Milyen igaza van!

Azért a kétség bennem maradt. Hogy ezért a röpke sikerért érdemes volt-e végigcsinálni az egészet.

Gáspár Ferenc