Szemelvények Viola Szandra verseskötetéből

Ködcsempék

Tízmilliárd éve kihunyt fényeket
árul egy csillagkereskedő.
Maszk helyett
fényképvakolat az arcon,
és a tegnap.
Ami időtlen, mindig fenyőillatú.
Ködcsempékkel dekoráljuk a konyhát,
bent is legyen november.
Feketeszemű eső vagyok,
tőlem nem terem a föld,
csak gyomangyalokat.

A két és feledik napon

Hogyan történt pontosan?
Egyszer csak már nem volt ott, a sziklasírban, a nagy kő mögött?
De én arra lennék kíváncsi, hogyan mozdult meg az első fűszál,
vajon fuvallat jött, vagy csak úgy, minden remegni kezdett?
A madarak elhallgattak vagy még hangosabban énekeltek?
Mikor váltak áldottá a környező domboldalak,
megnyílt-e az ég, megfordult-e a patak folyása?
Távoli földrészeken áradások és cunamik jöttek,
vagy abbamaradt a hullámzás,
s egy pillanatra kisimultak az óceánok?
A sebek összeforrtak vagy újra vérezni kezdtek,
ásított-e, nyújtózkodott
vagy csak lebegve tovatűnt?
Esetleg álmodott,
arról, mit hoznak milliárdnyi jövendők?
Ki jutott eszébe legelőször,
édesanyja vagy szegény Júdás?
Elborzadt-e, mikor visszagondolt,
milyen volt ez a világ megváltatlanul?

A naplopó

Augusztus volt, a forró, homokos földeken hagytam el
utoljára napokat.
Csak feküdtem, hagytam őket szétfolyni, és bámultam
a kiontott, kék eget.
Sebeit csak alkonyattájt mutogatta, a szúrások helyén
csillagokat növesztett.
Rendben volt így a mindenség, akkor legalábbis azt hittem.
De már tél van, ilyenkor az emberek szeme előtt
úgy hullámzik a fáradtság, mint valami végtelen óceán,
a hétköznapok hajósai pedig már hánynak, mindenesetre tengeribetegek.
Nem tudják, ki lopta el idejüket.
Nem merem megmondani, hogy én voltam,
hogy bűnös vagyok, nem pillantottam elégszer az órára,
vagy ha igen, nem érdekelt, ha késett, ha sietett,
hogy nem igazítottam örömeim menetrendhez,
hogy nem állítottam reggeli ébresztőt,
hagytam, hogy az a pár elvesztegetett perc, nap, hét
átcsapjon végtelenbe, az én vétkem, hogy feledés közben
megláttam az óriásokat,
akik már a végtelenből isszák az időt,
hogy Nap, Hold, Csillagok társaságában nyaraltam,
forró földek köldökében feküdtem, igen.
De már javában tél van,
a felhizlalt állatok leölésének ideje.
A valóságot már csak hártya fedi,
vagy egy átlátszó bél,
amibe, mint a hurkába a húst, beletöltjük napjainkat;
sületlenek, véresek,
mégis ezüst tálon kínálják.

Figyelni, látni

Figyelni Pangea magányát
az ősvizeken,
azt volna jó,
látni,
hogyan osztja szét önmagát az Egy,
látni
tündöklő elmúlást,
kövek életét,
folyó áramlásában
elkopó csillagfényt,
kialvó vörös óriásokat,
holddá szegődő bolyongókat.
De mindehhez a test lassú is,
gyors is,
emberlét kevés.
Hát láss inkább
mezőnek,
égnek,
rengetegnek,
hullámzás és part pulzálásának,
hízelgő apálynak, dagálynak,
láss füstpuha füveknek,
a mélyben forrongó magmának,
karsztnak, folyónak,
boldog torkolatnak,
láss tengernek!

Egyszerre

Ez a varázslat azok között esik meg, akik szürkületkor találkoznak…
Feltámad a nyugati szél, szaharai port hoz,
amikor ilyen szél fúj, mindig történik valami.
Valaki egy pontba sűrít minden zajt: csend lesz.
Egy vörös nő kibogoz hajából két ördögszekeret.
Jön egy férfi, és jön a nő.
Nem lesznek egymásba szerelmesek.
De ezen az estén, olyan szépen, mintha hímeznék a perceket,
egyszerre lépegetnek, egyszerre sóhajtanak,
egyszerre kapcsolják le a villanyt,
egyszerre fordulnak egymás felé ágyukban,
két nagyon távoli ágyban.
Egyszerre libben nyitott ablakuk függönye,
s egyszerre csapja be a huzat az ablak mindkét szárnyát.
A varázslat itt megszakad,
a tudattalan kútja azonban megtelik,
és a tófenéken ott szunnyad,
a tenger homokos alján ott süpped
a meg nem történt esetek emléke,
és nem kell hozzá más,
csak egy ködös szürkület, s némi nyugati szél,
hogy két, egymásra vetülő véletlen találkozzon.

Amikor

Varázsévszak, amikor a kert beköltözik a szobába,
és olyan jó illat lesz, mint a templomokban és éttermekben együtt,
amikor az ég négy sarkánál fogva
összehajtogatva ragyog az ablakokban, mint egy kendő,
amikor az idő már kora délután belép az éjjel birodalmába,
amikor a teából kifelejtett cukor reggelre ráhullik
a háztetőkre,
amikor nagymama addig keveri visszafelé a lekvárt,
amíg frissebb lesz a nyári gyümölcsnél,
amikor, ha a macska fellöki edényét,
végigcsorog az égen a Tejút.

Kr. u. 2074

Végtelen évek jönnek,
és a hajnalok nem történnek meg többé,
csak időnként vibrálni kezd a láthatár.

Évmilliókon át kimunkált
testérzeteket stimulálunk.
Ki mondja meg, hogy a test
több-e puszta nosztalgiánál?

Nem nézzük többé a tájakat,
magunkat tesszük a tájjá.
Fénytudat úszik szekvenciahajókon,
hullámhossz és sebesség ez is,
ezért, hogy a zene is fény,
a fény is zene,
egymássá konvertálható.

Mi is az, hogy áramlás?
Nem víz többé,
nem is széllökés.
Részecskék egyirányú haladása,
egy letűnt évszak
feltámadása
az agyban.

(Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, 2025)