Emlékszem, az egyik évben túl korán ültettem ki a paradicsomjaimat a kertbe, mert nagyon szép és meleg tavasz volt. Így április elején kihoztam az üvegházból a gyönyörű növényeket, és szépen sorba raktam őket az ágyásokba. Másfél hétig semmi probléma sem volt, aztán az egyik nap olyan jégeső csapott le a kertre, amilyet még nem láttam errefelé, se előtte, se azóta. A gyönyörű paradicsomültetvényemet hiába próbáltam a kamrában talált fóliákkal, a túrasátrammal, ami kéznél volt, védeni, betakarni. A helyzet egyre reménytelenebb lett, egyre nagyobb jégdarabok hulltak az égből, már a kutyám is bemenekült a kamrába és vonyított utánam, hogy meneküljek én is, miközben a fejemen egyre fájdalmasabban kopogtatott az ég. Valóban apokaliptikus helyzet alakult ki az idilli kertben néhány perc alatt. Megálltam és beláttam, hogy most már nem tehetek semmit. Végül a kutyámmal álltunk a kamrában, és néztük, ahogy a jég teljesen szétveri az egész ültetvényt, valamennyi gyönyörű paradicsompalántámat. Aki kertészkedik vagy mezőgazdasággal foglalkozik, könnyen találkozik ilyen helyzettel. Az időjárás viszontagságos, a növények kifagynak, kiszáradnak, betegség támadja őket, a jószágok meghalnak, valami ragadozó támadja meg őket – a kérdés csak az, hogy mi történik a csapás után? Mert a jégeső abbamaradt. A csapás előbb-utóbb mindig véget ér. Felmértem a károkat, amelyek igen jelentősek voltak. A tanulságot levontam: ha fagyosszentek előtt ültetek ki növényeket, akkor kell tartalék az üvegházban. Egyébként azóta minden évben két-három körben ültetek, így egyrészt a termés is jobban eloszlik a nyár során, nem minden egyszerre érik be, másrészt pedig egy-egy ilyen természeti csapás csak egy részét érinti a növényeimnek, és a maradékkal újra tudom kezdeni. De persze amikor ott álltam a kamrában, szétázva és reszketve a kutyámmal, s tehetetlenül néztem, hogy a jég szétveri az összes paradicsomomat, bevallom, elkeseredtem, és megkönnyeztem szeretett növényeim halálát. Nem gondoltam, hogy akár csak egy is életben marad, pedig még egy ekkora jégeső, ilyen súlyos csapás után is, a paradicsomok fele néhány hét alatt kiegyenesedett, új leveleket hajtott, újra megerősödött, virágzott és nyár során terméseket hozott.

Ezt hívjuk „rezilienciának”, avagy „rugalmas ellenállóképességnek”, s most erről írok neked kerti levelet, mert akár kertészkedsz akár nem, az élet bármely területén tevékenykedsz, ebben a válságos világban ki kell fejlesztened és erősítened kell több szuper képességet is, mint amilyen az alkalmazkodás, a tanulás és a reziliencia. Utóbbi a tavaszi jégeső által szétvert paradicsomoktól igen jól elsajátítható, mert képzeld csak el, hogy jön valami váratlan, előre nem látható katasztrófa, mindössze fél óra az egész, de letépi kezed-lábad, lenyom a sáros földbe, s te mégis kiegyenesedsz, új karokat, új lábakat növesztesz, sőt még adsz is valamit a világnak, virágod, termésed lesz, mint a túlélő paradicsomnak.

Az élet telis-tele van ilyen váratlan, előre nem látható katasztrófákkal, amelyek letépik kezünk, lábunk, s tehetetlennek érezzük magunkat, lépni sem tudunk, se előre, se hátra, csak nézünk bele a katasztrófába, s várjuk, hogy véget érjen. Mindenki máshogyan jön ki az ilyen helyzetekből, de te hallgass rám, tanulj a paradicsomoktól, növessz új karokat, növessz új lábakat, tanulj a szörnyűségekből is. Amikor itt a csapás, itt a katasztrófa, tudatosítsd, igen itt van, ez az, de egyszer ez is véget fog érni, és akkor újra kell kezdeni.

Egyébként a sikerből és a jó dolgokból nehezebb tanulni, mint a kudarcból és a rosszakból, a legtöbb ember nehezen építi be életébe, énképébe, ha jól mennek a dolgok. Megszokja, természetesnek veszi őket, s elfelejt örülni annak, ami szép és jó. Te ne légy ilyen, tanulj meg örülni, annak is, hogy reggel felébredsz, este elalszol, és a kettő között van egy kis időd, hogy értelmes életet élj.

Emlékszem, egy januári reggelen a húgom felhívott, hogy édesanyánk nem ébredt fel. Ötvennégy éves volt, és álmában megállt a szíve. Halála nagyon megrázott mindannyiunkat. A temetésén én mondtam beszédet. A gyászévben végig gyászoltuk, s máig is, igen gyakran velünk van, eszünkbe jut, szinte halljuk a hangját, csodálatos kacagását. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam anyámmal, mert minden nehézség ellenére igen jó anya volt, akinek a legfontosabb a szeretet, s a gyerekei voltak, s mindeközben elmélyült, őszinte hittel élt. Úgyis mondhatnám, hogy igazi keresztény volt. Nem kifelé, hanem befelé. Azon esztendő októberében, amikor meghalt, tizenkét tulipán paprikám volt a kert végében, amelyek igen szép, hatalmas és termő bokrokká nőttek. Meleg ősz volt, de a hónap közepén, ahogy előre látható is volt, megjött a hideg, beállós, őszi eső. Fogtam a tizenkét gyönyörű tulipán paprikám, és az esőben elkezdtem kiásni őket, cserépbe rakni és bementeni az üvegházba. A felénél járhattam, amikor rájöttem, hogy most az életükért küzdök, az utolsó előttinél, amikor felismertem, hogy talán csak egy hónapot tudok nekik még adni, az utolsót kapartam ki a sáros földből – és ekkor már zokogtam –, amikor megértettem, hogy édesanyámért szerettem volna valamit tenni, de nem tehettem semmit. Hogy szerettem volna, ha tovább él, hogy szerettem volna, ha itt van még velünk, hogy szerettem volna őt is kikaparni, cserépbe ültetni és egy üvegházban megóvni, de nem tehettem. Ott álltam szétázva, sárosan a tizenkét tulipán paprikával az üvegházban, kint ömlött a hideg őszi eső, én meg sírtam. Tíz hónappal voltam anyám halála után, de azt hiszem, akkor értettem meg, fogadtam el, hogy mi történt. Megjegyzem, az egyik tulipán paprika még három évig életben maradt, telente az íróasztalomon növekedett, de aztán rájöttem, hogy jobb, ha megfogom a magjait, és tavasszal új palántákkal indítok róla. Hiszen mi is ilyen új palántái vagyunk édesanyánknak… szeretetének, hitének. S végső soron az élet része a halál is. El kell fogadnunk. Amint ezt tudatosítod magadban, sokkal jobban értékeled az életet.

Vajon ki tudjuk-e fejleszteni magunkban ezt a különleges szuper képességet, a rezilienciát? S ha meg is értjük, meg is tudjuk tartani, elő tudjuk-e hívni, amikor igazán szükségünk van rá? Hogyha ér valami váratlan vagy – ami még valószínűbb – egy előre jól látható katasztrófa, utána újra visszanyerjük-e teljes önvalónkat? Bár igazság szerint nem teljesen pontos az, hogy „visszanyerjük”, hiszen egy-egy ilyen megpróbáltatás után már nem leszünk ugyanazok. Talán még rugalmasabbak, még erősebbek leszünk. Talán tapasztaltabbak, talán bölcsebbek.

Mit nehezebb eltörni, egy kiszáradt ágat vagy egy fűszálat?

Törekedj arra, hogy zöld legyél, hogy nedvességgel és élettel légy teli, hogy fűszál legyél a kertedben, s nem fogsz eltörni.

Egy utolsó történetet osztok meg veled, remélve, hogy megértesz, meditálsz rajta egy kicsit, és talán erőt meríthetsz belőle. A Szent György-hegyen jöttünk össze legjobb barátainkkal. A társaság többsége, beleértve engem is, így vagy úgy zsidó származású. Mindannyiunk családja, felmenői érintve voltak a holokausztban. Az egyikünknek az édesapja született a haláltáborban, s azután minden éjjel halálfélelemmel, kiabálva ébredt fel, így sajnos nem is csoda, hogy szegény szívbeteg lett. Nekem a nagyapámat – Weiner Manót –, s minden más rokonunkat pusztították el a holokausztban, s maradt a nagymamám és apám, akik Raoul Wallenbergnek köszönhették életüket. Másik barátunk családja Izraelbe menekült, majd vissza s így tovább. Sorolhatnám a barátaink generációról generációra szálló, megrázó „túlélő” történeteit. Erről beszélgettünk sokáig, csöndesen, aztán elindultam a forráshoz vízért. Az egész dolgozott bennem, egyre erősebben zakatolt, egyre nyugtalanabb lettem. Visszafele végül nem bírtam tovább, kiestek a kezemből a vizeskannák, és elsírtam magamat. „Miért?” – kérdeztem. „Miért történt ez? Miért ölték meg őket?” Miért öltek akkor, és miért ölnek most? Miért öltek Auschwitzban? Miért öltek Srebenicában? Miért öltek Aleppóban? Miért ölték meg Krisztust? Miért ölnek? Miért ölik egymást szóval és cselekedettel? Nem szabad. Nem ez az Út. Ismét eltörtem ezen kérdések súlya alatt, de aztán kiegyenesedtem, és elindultam a vízzel vissza túlélő barátaim felé. Mert feltettem magamnak egy másik kérdést, azt, hogy mi az Út?

Az Út Jézus tanítását megérteni, gyakorolni, ami számomra éppen azt jelenti, hogy nem ölök, hanem szeretek. Jézust megölték. Jézus és a kereszténység nevében számtalan hazugságot és aljasságot követtek és követnek el, de a tanítás mégis újraéled, és mégis vannak emberek, akik megvalósítják a szeretetet életükben, és nem ölnek, mégis vannak emberek, akik nem kifelé, hanem befelé keresztények, vannak, akik szeretetben élnek, minden nehézség ellenére. Ez az igazi „rugalmas ellenállóképesség”, bármikor és bármilyen katasztrófa történik is meg. A jégeső időről időre lecsap tavasszal a kertre, a szeretteink előbb-utóbb meghalnak, és az emberek újra és újra ölnek. Megtörténik, megint megtörténik, mindig nehéz, de mindig vannak túlélők. Te milyen túlélő leszel?

Olyan, mint egy száraz ág, vagy mint egy fűszál? Mert mi, te és én, nem gyilkosok vagyunk, akik halottak már tettük pillanatában, akik kiszáradt ágak, hanem túlélők, éppen olyanok, mint a fűszálak.

⃰

A reziliencia általános értelemben rugalmas ellenállási képesség, azaz valamely rendszernek – legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta – azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódjék. A reziliencia a pszichológiában lényegében azt a tulajdonságot vagy helyesebben képességet jelöli, hogy az ember gyorsan vissza tudja nyerni eredeti, jó állapotát testi-lelki szenvedés, illetve nehézélethelyzetek átélése után.

Weiner Sennyey Tibor